Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
kozik a Gyilkossal: Elsősorban a Halálnak mondom oly rémülten: »Miért? Csak a Halál tudja és akarja betapasztani a számat«*' Az Ingyenölőben Ionesco egyik alteregója azt mondja: Mind meghalunk. Ez az egyetlen valamirevaló elidegenedés. A Naplótöredékekben így ír: Az emberi élet, az emberi sors elviselhetetlen. Továbbá: Fel nem foghatom, miképp lehetséges, hogy az emberek száz meg száz éven át beletörődtek az élet és a halál elfogadhatatlan feltételeibe, hogy beletörődtek a halálfélelemmel terhelt létbe... Csapdát állítottak nekünk, és mi még csak nem is lázadozunk ellene, (id. mű 308) Hosszan sorolhatnánk még az idézeteket. Szorongató az egyhangúságuk: a halál haldoklás, nincs rá orvosság, és ebbe nem lehet beletörődni. Mintha nem is volna más mondanivalója. Ionesco doktori értekezést készült írni a Sorbonne-on, amelynek A bűn és a halál a Baudelaire utáni költészetben lett volna a témája, ezt azonban sosem írta meg. Ionescóból, akit lesújtott a halál ténye, vígjátékíró lett. Vígjáték alatt a színházi műfaj legegyszerűbb értelmezése szerint olyan előadást értek, amely nevetést fakaszt. Nincs nehezebb, mint megnevettetni az embereket - mondta Moliére. Ionesco az egyik kiváló - ha ugyan nem a legkiválóbb - mai szerző, aki olyan darabokat ír, amelyek megnevettetnek. Megnevettetnek engem, megnevettetnek bennünket, megnevettetik a „tisztelt publikumot”. A Kopasz énekesnő, a Különóra és az Amédée erős komikuma csakis Chaplin korai filmjeihez hasonlítható. Hangos nevetést fakasztott és fakaszt továbbra is. Milyen ez a nevetés? És min nevetünk? Amikor azt mondom - írja Ionesco a Naplótöredékekben - ugyan megér-e annyit az élet, hogy meghaljunk érte, akkor ezek csak szavak De ezek a szavak legalább komikusak. Ezek szerint a haldoklás lehet nevetséges, amikor beszélünk róla, amikor ábrázoljuk. Sosem tudtam megérteni a komikus és a tragikus között mindig meglévő különbséget - írja Ionesco a Jegyzetek és ellenjegyzetekben. Az a komikum, amely az abszurditás ösztönös megsejtése, sokkal reménytelenebb a tragikumnál. A komikum nem kínál semmiféle kiutat (...) a komikum tragikus, és az ember tragédiáján már akár nevetni is lehet. * Ionesco, Eugene: Drámák. Bp., 1990. Fordította Bognár Róbert. 136
