Kott, Jan: A lehetetlen színház vége. Esszék (Budapest, 1997)
I. A görög tragédia és az abszurd színház
A dráma történetében csupán két olyan mű létezik, melyben a hős nem hagyhatja el helyét és a cselekmény egész ideje alatt mozdulatlan marad. Az egyik A leláncolt Prométheusz, a másik mű** hősnője először derékig süllyedt a földbe, később nyakig merült el benne. Nincs „Kar”, csak egy lebénult férfi van jelen, aki nem tudja a nőt megközelíteni. A „fent” és „lent” továbbra is létezik, de az ég üres, még felhők sincsenek rajta, a föld pedig nem több, mint egy kupac homok. Ebbe a homokba süllyed egyre mélyebben Winnie. De amikor már a karjait is elnyelte a homok, és már a rúzsát sem tudja elővenni a táskájából, hogy kifesse vele a száját, Winnie akkor is mosolyog. Nevet, mint Camus Sziszüphosza, akinek a hegy tetején kihullott a kezéből a kő és lezuhant a mélybe. A gazdátlanná vált világ neki se nem meddő, se nem kicsi. A kő minden egyes darabja, a sötétlő hegy minden egyes ércsziklája külön kis világ a számára. A csúcsokért vívott küzdelem maga is betöltheti az ember szívét. Boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt. (394) A Prométheia valószínűleg éppúgy az ellentétek feloldásával végződött, mint az Oreszteia. Aiszkhülosz megpróbálta legyőzni az abszurdot, mint olyat, és az emberi időszámítást beépítette a kozmo- és teogóniába. A Prométheia és Oreszteia a világegyetem keletkezésének pillanataiban kezdődnek. Ahogy Hegel számára a porosz állam, úgy Aiszkhülosz szántára AÜtén jelentette a teogónia és a történelem végét. De a nagy teológiai konstrukcióban legyőzött abszurd továbbra is jelen van a tragédia minden egyes elemében. Ahogy a Kaukázus szirtjéhez odaláncolt Prométheusz, úgy az Agamemnón első jelenetében Átreusz palotájának tetejéről a fényjeleket figyelő őr is ég és föld között helyezkedik el. A közeli hegyen fellobban egy fáklya. A trójai háború véget ér, de a terror és a gyilkosságok ideje még nem járt le. Tantalosz gyilkossága óta átok ül az Atreidákon. Az Oreszteiábm abszurd a kettős - egyrészről történetfilozófiai és isteni, másfelől emberi - leszámolás. Iphigénia és Kasszandra életükkel fizetnek azért, hogy Zeusz a kegyetlenből igazságos istenné változzon át. A felsőbb igazság érvényre juttatásának ára Oresztész anyagyilkossága. De a „diké” - és a „hübrisz”, a mérték és a mértéktelenség ebben a kegyetlen mondakörben éppúgy összetartozik, mint azoknak a hosszú, báránybőrből S. Beckett: Ó, azok a szép napok. Drámák. Bp., 1970. Fordította Kolozsvári Grandpierre Emil. 116
