Király Nina - Török Margit: PQ '95. Magyar színpad - kép - írók (Budapest, 1995)
A változás színháza 1991 - 1995
anyaggal. Az előadás Don Jüanja fáradt, elkínzott, menekülő ember. Már nem fiatal, talán beteg is, időnként fájdalmasan dörzsöli a szíve tájékát. Leginkább az idegi kimerültség jelei mutatkoznak rajta. Amikor a hitről van szó, kimondja a szentenciát, mely Moliére korában és azóta is mindig fölháborította a jámbor lelkeket: .Hiszem azt, hogy kétszer kettő négy, és négy meg négy az nyolc". A racionalista és a szabadgondolkodó hite ez, ami máig a legundokabb bűn a dogmákkal sakkban tartott közvélemény szemében. Don Juan .hitetlenségében" valójában a legkisebb megvetés vagy cinizmus sincs. Láthatóan mélyen érinti viszo-nya a transzcendenciához. De nem akar beszélni róla. Sápadt hallgatása tipikusan értelmiségi görcsről tudósít. Ideje sincs a töprengésre. A szenvedélytől gyötört, majd megcsöndesült Elvira, az elkábított parasztlányok, a bosszúszomjas fivérek, a kifizetetlen Dimanche úr, a szemrehányó apa, a Parancsnok a sírkertben és ugyanaznap este mint vacsoravendég - mindez akár egy ámokfutás. Don Juan életének eszenciája két napba sűrítve - a halál előszobájában. A díszlet Don Juan életének színpadát ábrázolja egy metaforikus térben. Az önmaga elöl menekülő hős élettere az ideiglenesség. Az úton levés. Deszkaajtókkal szegélyezett lejtős földút vezet be a tolható üvegfallal leválasztható, a .kint' és a .bent" tér-élményét egyaránt fölkelteni képes elöszínpadra, amely a leromlott állagú márványcsarnokkal és a faragott templomi kórussal Don Juan kettős — valóságos és virtuális — életterét jelzi. A látványt egységes keretbe foglaló vasvázas szerkezetet kikezdte az enyészet: a szél, mintha csak a halál előhírnöke volna, időnként megcsörrenti a törött ablaktáblákat, és a földrengéseket megelőző tompa moraj zenekíséretével száraz avart söpör be a színpadra. A halál előszobájában vergődő Don Juan fagyos szenvedéllyel járja a maga útját. Egy ember, aki elvesztette illúzióit a világról és önmagáról; akit kiszipolyozott az örökös hajsza valami után, ami értelemmel bír, és magyarázatot kínál. Útja végén egy kis termetű, fakó hangú, bronzba öltözött emberke érkezik az Ég képviseletében. Nincs menydórgős mennykö, nem nyílik meg a kénköves süllyesztő, nem ijesztgeti pirotechnika a középkorias lelkeket. A Parancsnok szobra gyöngéden karjába veszi a bűnöst, határozott mozdulattal osszeroppantja a homlokát, s anélkül, hogy fölemelné a kezét, a megtorlás és a megbocsátás egyszerre kegyetlen és részvéttell gesztusával lezárja a szemét. Sokan fölvetik, szükség van-e ennyi művészszínházra és ennyi társulatra. Várható, hogy a színházakat fönntartóik egyre inkább kiteszik a piacgazdálkodás törvényeinek, ami előbb-utóbb a jelenlegi struktúra fölbomlásához vezet. A színházi térkép a jövőben nyilvánvalóan átrajzolódik majd, és hasonlítani kezd a nyugat-európai modellhez. Esetleg tőkeerős vállalkozások Indulnak, amelyek részint gazdasági szervezetekhez, részint hazai és külföldi magánszemélyekhez kapcsolódnak. Ez önmagában se nem jó, se nem rossz, pontosabban az új vállalkozásokról azok minősége dönt. E folyamatot a központi és önkormányzati irányítás közvetve hivatott befolyásolni Nyilván eljön az idő, amikor a kulturális kormányzat törvényileg értékpreferáló adókedvezményben részesíti a színházat létrehozó, illetve a meglévő színházakat támogató alapítványok működését. Hiba lenne azonban elébe menni az úgynevezett színházi vállalkozásnak, például meglévő színházakat fölajánlati a lehető legolcsóbb üzemelést ígérő vállalkozónak. Egy amerikai érdekeltség korábban meg akarta vásárolni a budapesti Madách Színház vagy a Vígszínház épületét, hogy az ott működő állandó társulatot szélnek eresztve hosszú szériákra berendezkedett musical-produkciókat hozzon létre. A szóban forgó színházak vezetői ellenálltak a kísértésnek, és álláspontjukról meg tudták győzni az önkormányzati illetékeseket. Az állandó társulatra hivatkoztak mint olyan értékre, amelyet nem szabad föladni. A hivatkozás jogos, ha nem is mindig meggyőző. Az állandó társulat egzisztenciális védelmet nyújt az ott dolgozóknak és esztétikai védelmet a létrejött művészi értékeknek. Kérdés azonban, hogy minden esetben olyan társulatról van-e szó, amely folyamatosan és megbízható módon művészi értéket hoz létre. S ha nem, akkor művészi érdek-e egzisztenciális védelmet nyújtani az illető társulatnak. A jelenlegi, viszonylagos biztonságot nyújtó struktúra a kevésbé értékeset is védi, miközben a struktúrán kívül csak fogcsikorgató erőfeszítéssel lehet létrehozni produkciókat. Pedig hogy szükség volna rájuk, azt egy öt-hat színházból verbuvált .szabad-csapat" hosszú vajúdás után, egyéves készülődéssel megszületett, szenzációs Szentivánéji álom (Merlin Sz„ 1994) előadása bizonyítja. Rendezője egy fiatal színész, Csányi János, aki túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy valamelyik társulatban várjon a sorára. Shakespeare tündérjátékát maga fordította le, és az előadást arra az útra terelte, amelyet Jan Kott és Peter Brook jelolt ki. A közönség hinták erdejében ül. Faácsolatokról kötelek lógnak, deszka ülőkék himbálóznak különböző magasságokban, rajtuk ringunk, hajladozunk diszkréten, beleheljük a teret, mocorgó-zsongó, nyikkanó jelenlétünkkel megteremtjük a sejtelmes természetet, amelyben a darab játszódik. Fák vagyunk, erdő vagyunk, közös lélegzet vagyunk; önmagunk kollektív talánya vagyunk. Szerelmesek, tündérek, mesteremberek bujkálnak közöttünk; leselkedésünknek kitett tisztás a színpad Benne vagyunk a játékban. Bennünk van a játék. A rendező lehatolva a zsigerek, az álmok, az érzékek mélyére, létrehozza a .partitúrának" megfelelő, anyagszerű világot, és a kézművesek színházi esztétikájának üzenetét hosszabbítja meg Brooktól önmagáig. Ötletei nem kiötlott .megoldások", hanem érzékileg hitelesített, az agy és a szív közreműködéséből fakadó játékok. Önfeledtek és ellenőrzöttek, szigorú rendszerbe foglaltak és szárnyaló szabadok. A szabadságot a színházban a képzelet határai jelölik ki. És a képzelet végtelen. Ha paradoxul hangzik is, végső esetben át tudja hidalni azt a távolságot, amely embertől emberig terjed egy intim színházi térben. A Szentivánéji álom említett előadásán személyes, szinte testi kapcsolatba kerülünk minden szereplővel, gondolatban összefogódzunk velük, és együtt robbantjuk szét a doktriner színház kereteit, hogy világgá kiáltsuk közös érzéseinket. Nem vagyunk már kisebbségben; együtt mi vagyunk a többség. Közösen visszaszerezhetjük a színház elveszett mitológiáját. Koltai Tamás IX
