Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)
Max Reinhardt írásai
ha egyetértenek, visszatérünk a rendezőhöz, aki közben fantáziája segítségével, ezzel az univerzális kulccsal, amely a mű kapuit nyitja, mély aknákba ereszkedett le, oda, ahol az ősanyák lakoznak, arra a titokzatos helyre, ahol minden élő keletkezik, s ahol a költő a művét foganta, mivel a művet csak ott lehet minden gyökerével együtt kiásni. Sokáig mereven néz a sötétbe. Aztán lassan derengeni kezd. Távoli vidékek válnak láthatóvá, mély vizek, hófedte hegyek, végtelen folyosók, homályos szobák, meredek lépcsők, holdfényes mezők fehéren hömpölygő ködpászmákkal, melyek mint a manók siklanak tova a földön, erdők, kísérteties árnyakkal. Az árnyak eloszlanak, mozognak, közelítenek, emberi alakot öltenek. A rendező visszafojtja lélegzetét, hogy ne zavarja meg ezt a varázslatos világot. Fürkésző szíve hallhatóan dobog, és gyenge, de változatos visszhangra talál az alakokban, melyek körülveszik. Ekkor megmozdulnak a sápadt ajkak, beszélni kezdenek, először távolról, majd mind közelebbről, egyre érthetőbben. A nyelv idegenül cseng, a rendező mégis megérti. Egyszer csak ujjongva felismeri, hogy az árny hús a húsából, vér a véréből, s hogy az is érez, akárcsak ő. A szétválasztó idő elmosódik; pirkadni kezd. Hirtelen megjelennek színészei, saját színészei, akiket úgy ismer, mint a tenyerét. Behatolnak gondolataiba, a kísérteties lények után kapnak, barátkozni, egyesülni akarnak velük, elrugaszkodnak, másként csoportosulnak, s az árnyakat felhúzzák magukkal a fényre. A rendező lelki színpada benépesül, megtelik, vajúdik, s mintegy varázsütésre új, csodálatos világnak ad életet. Még finom hártya borítja, de már lélegzik, énekel, fecseg, ujjong; s a rendező remegő kézzel, szemében a szférák zenéjével settenkedik az asztalához és leírja látomásait a könyvbe a szavak mellé, melyek megtelnek élettel. Lázasan, hajszoltan, űzötten írja le, amit átélt: minden mondat mellé egy megjegyzés, egy hangjegy, egy hang, és utána hogy hogyan kell mindennek festenie és hangzania. Tökéletes partitúra — ez a rendezőpéldány. Ott áll a plasztikusan felépített mű (lelki szemei előtt). Ez a fogantatás örök üdvössége. Most következik a 32
