Reinhardt, Max et al.: „A színészek színházában hiszek”. Max Reinhardt színháza (Budapest, 1994)

Staud Géza: Max Reinhardt Magyarországon. "Herr Professor"

Az első néhány prőbanapon csak figyelt, aztán azt mondta: "Jó isten, hisz ez nem holmi sziniakadémia, kezdő és haladó növendékekkel. Mi már készen vagyunk, híresek vagyunk - csupa nagy, érett tehetség!" És néhány nap múlva kitűnt, hogy igaza van.

Zseniálisan tudott bármit egyetlen gesztussal érzékeltetni. Emlékszem, amikor Schiller Ármány és szerelem című tragédiáját játszottuk, az egyik jelenetben egy kandallónak támaszkodtam, és semmi nem akart sikerülni. Reinhardtnak elég volt egyetlen gesztus, hogy felnyissa a szemem, és az egész figurát megértesse velem. Arról a jelenetről volt szó, amelyben Lady Milford zongorázik és várja a férfit, akibe szerelmes. Reinhardt csak annyit mutatott: milyen türelmetlenül ejti két kezét a billentyűkre, és ebből megértettem az alakot és az egész jelenetet; és ettől fogva a ritmus természetes módon forrósodott fel egészen a férfival való találkozásig.

Előfordul, hogy arra utasított egy színészt: az egész jelenet alatt álljon háttal a közönségnek. Mi elhűltünk, s arra gondoltunk: mi lesz ebből - nem fogják megérteni, amit mond! De tévedtünk; a közönség megértette. Nem tudom, mit csinált, hogy csinálta - ő volt a Nagy Mágus, és erre nincs is más kifejezés.

Nemrég már beszéltem róla, hogy Reinhardt egyik legcsodálatosabb tulajdonsága a kíváncsiság volt. Nem úgy értem, hogy érdekelték volna a pletykák (mellesleg a pletykák is érdekelték); őt az emberek izgatták - az unalmasak, az izgalmasak, a középszerűek, a fiatalok és az öregek - minden ember. Úgy érdekelték az emberek, ahogy a jó orvosokat, akik mindent meg akarnak tudni az emberi szervezet működésének titkáról. Reinhardtot mindig az foglalkoztatta, hogy vajon miért reagál ugyanarra a dologra az egyik ember így, a másik meg amúgy. És mivel szüntelenül figyelte és hallgatta az embereket, ő volt a világ legjobb egyszemélyes közönsége. Meseszép kék szeme volt, olyan, mint a röntgensugár, és aki csak beszélt hozzá, még ha csupán felületesen ismerte is őt, azt gondolta: "Nahát, ezt az embert csak én érdeklem! Nem látták, hogy csüggött minden szavamon?" Nem tudták, hogy ő mindenkit így hallgat, mert őszintén érdekelték az emberek.

143