Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
I. A festészettől a happeningig
I. A FESTÉSZETTŐL A HAPPENINGIG Festészet S bár hiszek a tudatosság erejében, állandóan meg kell győződnöm róla, hogy az ösztön, a tudatalatti, az intuíció milyen hibátlanul irányítja a szándékainkat. S hogy a tudatosság természeténél fogva csak arra való, hogy meghódítva e tudatalatti szférát, teret engedjen neki. De tegyük mindjárt hozzá, nehogy ütőkártyát adjunk az ostoba lírizálók kezébe, hogy a tudat szembetűnően éles, kritikus és szélsőségesen racionális közreműködése nélkül ezek az „elsődleges” értékek hamar elveszítenék erejüket és hatékonyságukat a Fejlődés szempontjából. Tudatosság híján az ihletett intuitív alkotók, a „felkent” próféták üres bálványokká válnak, és szorgosan építgetik saját oltáraikat. Ez nagyon ragályos. Jónéhányan vannak ilyenek. A háborút követő években elég sokat festettem, de erőfeszítéseim nem kizárólag erre irányultak. Az igazat megvallva, a „cézanne-i becsülettel” kipreparált festői realitás a vásznon számomra nem volt túlzottan fontos. A rosszmájúak megállapították, hogy képeim - képekhez készített tervek. De emögött egy még durvább meghatározás sejlett. Makettek. Ha intelligensebbek lettek volna, talán az „atrapp” vagy a csapda elnevezést használják. S akkor most a szememre hányhatnák, hogy ők sugalmazták az ötletet, mely később művészetem meghatározó ideája lett. Szeretném ma is nagyon határozottan aláhúzni, hogy ez az én organikus létezésmódom - mely az elfogadott konvenciók szemszögéből „abnormisnak” tetszhetett, s melynek megnyilvánulásai időközben már kirajzolódtak - mutatta meg további ténykedéseimhez az utat. Minden a képzelet problémájából adódott. Nem a kép, nem a műalkotás volt az elsődleges, hanem az a szféra, mely kialakítja az adott alany érzékenységét, fejleszti és formálja azt - ahol az eszmék, ötletek, tárgyak, alakok, szituációk teremnek... A legfontosabb emellett, azt hiszem, az volt, hogy hittem benne: a képzelet szférája önállóan is létezni tud, anélkül, hogy művészi objektumban realizálódna. Tömérdek rajzot készítettem. Egyébként a mai napig is ezt teszem. A skicc a képzelet lejegyzésének a lehető leggyorsabb, legadekvátabb módja. A „kép” semmi szín alatt sem akadémiai stúdiumok eredményeként kell, hogy létrejöjjön. E stúdiumok praktikái olyan nevetségesek a számomra. De az általános vélekedéssel ellentétben ezek a stúdiumok még kevésbé voltak alkalmasak arra, hogy intim belső világunk kifejezését elősegítsék. Gyakorolni kezdtem a képzeletet. Nem a képzeletem materializációja volt ez, hanem a művelése. Ez a „lealacsonyítás” a képzelet láthatatlan szférájának egyfajta teljesen utópisztikus autonómiát biztosított. Természetesen ebben az időszakban (1948— 1955) festettem képeket, de meg kell mondanom, inkább csak megszokásból. Viszont nem mindennapi szenvedéllyel rajzoltam. Ez a számtalan vázlat jelentette számomra a legtöbbet: ez volt az én legintimebb, betegesen túlhajtott, éjszakába nyúló, mondhatni „földalatti”, „érdek nélküli” munkám. A leglényegesebb szóra találtam most rá: „érdek nélküli”. Arany Éva fordítása (1948-1955) 31
