Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG Ulysses aki minden szerep lehetőségét magában hordozza), nem szabad belakkozni illúzióval, meg kell mutatni nyers, érdes jellegét az új valósággal: a drámával való súrlódásban. A színpadon nem egy (távoli, veszélytelen) illúzió, hanem egyfajta valóság megteremtése a cél, mégpedig a konkrétság ugyanolyan fokán, amelyen a nézőtér létezik. A drámának a színpadon nem „történnie’’, hanem „létrejönnie’’ kell. A néző szeme láttára „nőni’’. A dráma létrejön. Azt kell éreznünk, az események fejlődése ösztönös, előre nem látható. A nézőnek nem kell észrevennie az előzetes megcsináltságot és a háttérben működő manipulációkat. Ki kell tehát kerülni az olyan mozzanatokat, melyek ezt a benyomást erősítenék, és hangsúlyozni, sőt szaporítani kell az olyan elemeket, melyek a dráma spontán növekedését teszik láthatóvá. A dráma „létrehozása’’ nem vihető vissza a kulisszák mögé. Nem hagyhatunk magunknak semmilyen kiskaput vagy vészkijáratot, melyen át a dráma a kulisszák mögötti gépezetek és az ügyelő szféráiba menekülhetne. A nézőtér valósága bekapcsolódik a dráma létrehozásának folyamatába és viszont. A színpad megkomponálása előtt meg kell komponálni a nézőteret. Ez a nézőtér megrendezése. A SZÍNÉSZ JÁTÉKA (A Balladynára vonatkozóan) A színészek nem adják át magukat érzelmileg. Fellépésük első szakaszában még szinte a nézőtéri valósághoz tartoznak, (egyszerűen fogalmazva majdnem nézők). Egy ponton nőni kezd önállóságuk, különválásuk, más minőségük. Fokozatosan jutnak el a színpadi alakok illúziójának alacsonyabb vagy magasabb fokára, miközben továbbra is csak gesztussal és hanggal operáló megkonstruált formák maradnak. A színész testének és mozgásának igazolnia kell minden vonalat, formát, felületet a színpad felépítésében. A gesztusok egymásra épülve adódnak át egyik alaktól a másikig. így alakul ki a mozgás absztrakt szerkezete. Nem kell félni a cselekvés monotóniájától és automatizmusától, mint a spontaneitás és az expresszivitás ellentététől. Óvakodnunk kell, mint a tűztől, a formák (gesztusok, hang, beszéd, alakzat) párhuzamos expresszív hatásától, mely lapos, naturalisztikus illusztrációt eredményez. Ha a kontraszt kifejezőerővel rendelkezik, akkor használata mindenképpen indokolt, még ha egyébként ütközik is az élet logikájával. 131
