Kantor, Tadeusz: Halálszínház. Írások a művészetről és a színházról - Prospero könyvek 1. (Budapest-Szeged, 1994)
II. A független színháztól a halálszínházig
Király Nina: „Ulyssesnek vissza kell térnie" II. A FÜGGETLEN SZÍNHÁZTÓL A HALÁLSZÍNHÁZIG Kantor első darabjában a következőképp szemléltethetnénk a három réteg viszonyát, vagyis 1. a tárgy (a színpadi matéria), 2. a hang, illetve a verbális anyag, 3. a gesztus, illetve a térbeli mozgás egymásraépülését: Tárgyak-kosztümök Gesztusok-mozgások katonai köpeny vassisak ágyúcső Phémiosz öltözéke hadi zászlók foszlányai fehér klasszikus líra bot (Ulyssesé) kifakult uniformis zsákok takaró (a Pásztoré) a hangok hiánya a terem hallgatása (a megafonból éles, ritmikus Paraden-marsch hangok hallatszanak) katonák léptei az utcán a zenekar trombitás Ulysses lassan átmegy a szobán fáradtan leül összegörnyedve formátlan alakot ölt a Pásztor nehézkesen felemelkedik, megy bizonytalanul, határozatlanul, szétnéz, valamit mondani akar, elfelejti, hogy el akarta kezdeni a szerepét, figyelmesen szemléli, értékeli a helyzetet Kantor e darab partitúrájában így érzékelteti a színpad és a nézőtér valósága, valamint az irodalmi szöveg illuzionisztikus volta közötti viszonyt: ,,A pásztor leveszi köpenyét, mintha a nézők közül való volna, a tett és a bún most már csak a nézők emlékezetében él tovább, Pénelopé kérői leveszik maszkjukat, ők is elvegyülnek a nézők között.” Már itt is kirajzolódik, ami később a Cricot színházban programszerűen akcióvá válik: a színész metamorfózisa - mely a mindenkori színház leglényegesebb eleme - nem rejtve a színfalak mögött, hanem a szemünk láttára megy végbe, s a szerepéből kivetkőző színész így egy pillanatra ki van téve a néző gúnyos nevetésének. A Kantor fölhasználta szövegek többsége egyébként eleven kódként él a lengyel nézők tudatában (például a legutóbbi darab alapszituációja Mickiewicz örökjének parafrázisa: azé a szertartásé, melyre a pap Halottak Napján idézi meg a lelkeket). Ez a nemzeti rituálé azonban itt egy konkrét színész konkrét akciósorában támad fel, úgy, hogy saját énjének keresése közben feltámasztja a mítosz mához szóló mélyebb rétegeit is. Ezért nem feltétlenül fontos ismernünk a színpadon elhangzó szövegek irodalmi forrását - bár az ilyesfajta asszociációk hihetetlenül felfokozhatják a befogadói élményt. Kantor színpadán nem az Ősök reminiszcenciája lep meg bennünket, hanem a mítosz újraszületése, személyes hitele: „Egy pillanat múlva belépek a szegényes és gyanús fogadóba. Sokáig Álmatlan éjjeleken át. Találkozóra siettem,- nem tudom, kísértetekkel-e vagy emberekkel. Ha azt mondanám, hosszú évek alatt alkottam őket, talán túlzás volna. Életet adtam nekik, de ók sem fukarkodtak. Nem voltak könnyű emberek, sem engedelmesek. Hosszan vándoroltak velem, fokozatosan maradoztak el az útkereszteződéseknél, a pihenőkön. Ma ismét találkozunk. Talán utoljára. Mint nálunk szoktak Halottak Napján”. 122 Hangok-szavak
