Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)

Németh László: Győzelem (1941)

Sántháné a régi sérelemmel. Hogy meghazudtoltál ... Én azt mondtam, köztünk is volt már szó válásról - én nem is tartanék vissza soha egy férfit, ha menni akar -, de végül mindig Bandi látta be, hogy neki így jobb.

Sántha. S erre mondtam én, hogy na, nem egészen úgy volt ...

Sántháné. Nem érzed, mennyire megaláztál ezzel?

Sántha. Dehogynem ... Ha egyszer otthagytál érte. Fogtad magad, és összepakoltál. Mialatt mi Amalfiban voltunk.

Sántháné. Ó, rettenetes volt ... Az olaszok mind nézték, hogy mért sír ez az idegen nő a vonatban.

Sántha. Én meg barátkoztam a szabadságommal ... Olyan megkönnyebbülés lett volna: végre a magam törvényén élni.

Sántháné. Bandi!

Sántha. De nem bírtam hinni benne ... Másnap éjfélkor Firenzében találkoztunk. Én úgy tudtam, neked már otthon kell lenned, s egyszerre csak ott kászálsz le rebbenten, véletlen épp abból a vagonból, amelyre föl akartam szállni.

Sántháné. Igen, van gondviselés.

Sántha. Én akkor egy lépést tettem hátra, mint aki el akar rejtőzni. Hiszen mi elváltunk, szakítottunk. De aztán engedelmesen odamentem hozzád, elvettem a csomagodat, s te engedelmesen eljöttél velem, a régi szállodánkba. Ahogy a csuklód fogtam, felszisszentél. Arról tudtam meg, hogy előző este Rómában felvágtad az ereidet.

Sántháné. Mért emlékeztetsz most erre? Rövidzárlat volt: szégyellem.

Sántha. Mert ez volt az a perc, amelyben kiderült, hogy mi milyen erős bennem. Emlékszem, sosem volt olyan szép nyugodt a lelkem, mint akkor éjjel, ahogy melletted feküdtem. Pedig egész biztosan tudtam, hogy föladtam a harcot, és soha-soha többé nem lehetek az, akinek lennem kellett volna. Odaadtam egy más embernek az életemet. Ami megmaradt belőle.

Sántháné. Ha úgy volt, hogy tehetted?

Sántha. Mert a végzetem szerint tettem, s másképp nem lehetett ... így buktam én el.

Sántháné. De mért? Csendesen. Bandi, mért?

Sántha. A halálban is ezt fogod kérdeni az üres ágytól, ha ott marad melletted. S én a halálból is csak az én fantazmáimat tudom mondani, egyre halkabban s szomorúbban. Mi más vallásban születtünk, Katám, s nincs boldogtalanabb, mint két ember, aki nem érti és szereti egymást. Azok a halálon át is csak csodálkozva nézhetnek egymásra.

Sántháné. Ne beszélj halálról.

Sántha. Csakugyan eljött az idő, amikor fölösleges beszélni róla.

Sántháné pityeregve. Én úgy szeretnék tenni valamit érted. Megvesztegetni, ami köröttünk ólálkodik. Valamit, ami nagyon fontos volt nekem, odadobni, hogy könnyítsék rajtad ... ezen az átkon.

Sántha. Menj nyugodtan haza, és add nekem ezt a napot. Ezt kéri az én könnyebbségem.

Sántháné. De ez nem elég. Áldozatot.

Sántha. Hátha elég.

Sántháné. Gyere te is. Itt vár az autó a major alatt, hazavihetlek.

Sántha. Ilyen voltál mindig. Csak hírt akartál rólam, de azért autót is hoztál. Kinn a legények zümmögő éneke. Menj, kedves, fárasztasz. Holnap, ígérem ...

Sántháné megáll, odarohan, a kezét csókolja. Bandim.

Sántha. Siess. Nem akarom, hogy így érjenek.

Sántháné még egyszer visszanéz az ajtóból, aztán kisiet.

Sántha mélyet lélegzik, az ablak felé fordítja a fejét. Ó, jaj. Kinn erősebben hallatszik a közelgő legények éneke, aztán elakad, elhallgat.

Agnes befut, s az apjára néz. Apu, rosszabbul vagy?

Sántha. Nem, sőt, megint könnyebben.

Ágnes. Anyu sírva jött ki, s a nyakamba borult: vigyázz apádra.

Sántha. Amíg nem voltál itt, azalatt is könnyebben lettem. Nemsokára egészen könnyű lesz.

36