Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Németh László: Győzelem (1941)
besiető feleségére mutat. Látod, ez a kedves benne. Amíg nem volt biztos, hogy bemegyek, kitartott. Mihelyt megindultam, megharagudott. El a kerthelyiség felé, a felesége után. Lajos. Én sem tartóztatom magát. Hátha magáért is kijön az illetője. A biciklijét igazítja. No, ez se marad egybe, ha úgy lesz, amint a kedves mamája kívánja. Ágnes. De hogyan is jött rá, hogy olyan lóhalálban utánunk karikázzon? Lajos. Elmondjam őszintén? Ágnes. Ha csak addig lesz őszinte, amíg kellemes ... Lajos fél lábbal a biciklin. No, akkor ezt elmondom még. Hát, ahogy elmentek, én valami disznótenyésztő könyvbe temetkeztem. Mert ha meglesz a bérlet, amit terveztünk, a disznó szállítaná el legolcsóbban a kukoricát. Egyszerre érzem, hogy valami szorulás van bennem, mint amikor az ember nem teszi meg a dolgát. Megtapogatom a zsebem, hogy nálam van-e a kétszáz, amit a titkár úr hozott. Ott van, abban nincs hiba. Aztán a kottákat nézem meg, hogy elzártam-e. Az is megvan, csak az én nyugtalanságom nem akar elmúlni. Végre is átmegyek a legényekhez, s azt mondom: „Te, milyen marhák vagyunk mi, hogy ezt a vendégünket elengedtük. Itt kellett volna tartani előadónak. Egy hét alatt az egész világtörténelmet eltanította volna.” Azt mondják: „Igaz.” „Te, én utánuk biciklizek.” „Ilyen sürgősen? Azt hiszik, megbolondultál.” De én akkor már tudtam, hogy maguk után kell bicikliznem, s rájuk förmedtem: „Persze hogy most; tán holnap császkáljak le érte a telepre.” Ágnes nevetve. Hát így volt. Nem a legények fenyegetőztek éhségsztrájkkal? S az előbb mért mondta el amúgy? Lajos. Mert én semmit sem szoktam egész pontosan úgy elmondani, ahogyan volt. Ágnes. Semmit? Akkor nekem sem úgy mondta el? Lajos. Ezen is változtattam egy kicsit ... Ágnes. Na, ez szép, s miért? Lajos. Tanulmányból. Látni akarom, milyen hatást tesz az elbeszélésem. Ágnes. S mit látott? Lajos. Azt, hogy: Jaj, de kedves parasztfiú ez az Ács Laji. Milyen naivul tudja elárulni az érzelmeit.” Ágnes. Hát ilyen görbe ember maga? Lajos. Csak cifrázom görbén. Amit csinálok, egyenes. Ágnes. Azt majd akkor látjuk meg, ha kormánypárti képviselő lesz. Lajos. Azt hiszi, arra hizlalom a becsületemet? Ágnes. No, egypár Topánt is kell még csinálnia, ameddig azt mondják: ezt vegyük meg népnek. Lajos. így gondolkozik rólam? Ágnes. No, nem egész pontosan. Csak úgy tanulmányból. Látni akartam, milyen hatást tesz. Lajos. S mit látott? Ágnes. „Garasos tolvajnak mersz hinni egy parasztistent ...” Maga nagyon gőgös ember, Lajos. Lajos. Én az. De van annyi eszem, hogy nemigen mutatom. A kerthelyiségből lárma csap ki. Kardhányó hangja: „Ez a ti ironikus modorotok. Ilyen országban nem lehet kormányozni. ” Ágnes. Odabenn elég indulatosan folyik. Lajos. Benne vagyunk a drámában. Szegény polgárok, mit nem csinálhatnának azon az erőn, amit a drámáikra fordítanak. Ágnes. Maga olyan biztos, hogy sosem lesz drámája? Lajos. A proletár, ha esze van, nem csinál drámát. Ágnes. Hát mit? Lajos. Amit Toldi: hőskölteményt. Ágnes. Ez a különbség? ... S az apa drámájáról, arról mi a véleménye? Lajos. Maguk vele élnek, és nem látják? Ágnes Mit? Lajos. Hogy ez az ember az erejét veszti? Mint a meglőtt nyúl, amelyik a régimód szedné a lábát, csak a vére folyik közben ... A múltja, az erkölcse dobná még előre, de az egész csak arra elég, hogy egyet-kettőt bukfencezzék. 24
