Németh László - Latinovits Zoltán: Győzelem - szövegek, legendák, dokumentumok - (Budapest, 1991)
Szigethy Gábor: Győzelem, diadal nélkül (1991)
Mindenesetre egy vagy két (az adatok ellentmondásosak) civil (ezt sem lehet biztosan tudni) nyomozó érkezett rövidesen a színházba (valaki biztos hívta őket!), elbeszélgettek Latinovits Zoltánnal, majd távoztak. Úgy ítélték meg: nem a belügyre tartozik az eset. Ezt követően mentőautóval Latinovits Zoltánt Sümegre vitték azzal az ürüggyel: ott lehet rendesen megröntgenezni Cserhalmi lábát. Majczen Mária férje, Ardai György baleseti sebész és Dobák Lajos ült még a mentőautóban. (Legenda legenda hátán: van aki úgy ítéli meg, hogy Latinovits Zoltán bár hallgatott, de pontosan tudta, valójában őt viszik kórházba.118 Latinovits Zoltán viszont 1976-ban azt mondta: „Én azt hittem, hogy én viszem a Cserhalmit, de kiderült, hogy ők vittek engem.’'11 ) Ruttkai Éva éjfél után érkezett Veszprémbe és nem sokkal később továbbindult Sümegre. Mire odaérkezett, a többiek már visszafordultak Veszprémbe. Ruttkai Éva ott maradt Latinovits Zoltánnal s meggyötörtén, fáradtan elaludtak. Latinovits Zoltán nagyon erős nyugtatót kapott, mélyen, sokáig aludt. Ruttkai Éva nem vette be a felkínált altatót. Reggel, kábultan és megviselten, testileg-lelkileg összetörtén visszautazott Pestre. Este játszott. Az Érzékeny egyensúly hatodik előadását. Latinovits Zoltán mögött bezáródott a betegszoba ajtaja. Ettől a pillanattól kezdve már külön vágányon fut a Győzelem-előadás és a rendező, Latinovits Zoltán története. 9. Amilyen a színházi élet, olyan a színházi kritika színvonala. A hetvenes évek elején jobbára csak kiemelkedő színészi teljesítményeket dicsért a színibírálat s jutalmazott tapsaival a közönség, nem sugárzó, megrendítő színházi előadásokat. A lapok hasábjain újabb és újabb, hangos felütéssel induló, majd rendre ellaposodó „színházi viták” sorjáztak, de ettől nem lett sem jobb, sem izgalmasabb a magyar színházi élet.1“0 Ha egy-egy színházi előadás körül megsűrűsödik a levegő s a megszokottnál nagyobb a kritikusok s nézők várakozó érdeklődése a bemutató idején, hamar kiderül: valamilyen külső tény csiklandozza s fokozza az érdeklődést. A Különc bemutatóját tíz évig nem engedélyezték: sikk a bemutatón megjelenni. A Németh László premierek a hetvenes évek elején már nem számítanak felhang-mázas társadalmi eseménynek, de Latinovits Zoltán végre engedélyt kapott, hogy bemutatkozhasson mint rendező: március 17-én indulnak a kocsisorok Veszprémbe a szellemi (s talán politikai?) csemegét kínáló színházi látványosságra. Alig néhány nap s már megjelenik az első színibírálat az előadásról. Négy országos reggeli napilap létezik akkoriban: a központi pártlap, a többiekhez képest hatalmas példányszámú Népszabadság, a Magyar Nemzet a Hazafias Népfront lapja, a Népszava a szakszervezetek fóruma, kormánylap a Magyar Hírlap - az újságok fejléce szerint. Ha „fönt” úgy gondolják: politikai fontossága, jelentősége van a színházi estének, a Népszabadság — így mondja akkoriban az újságíró zsargon — hamar terít: akár néhány nappal a bemutató után színibírálatot közöl, jelzi a helyes irányt! De a rendszer rosszul működik: kiszámíthatatlan. Gyakran nem az ellenkezője igaz annak, ami az újságban megjelenik. Amiből nem következik, hogy ami megjelenik, igaz lenne. Aki tájékozódni akar, könnyen eltéved. A Győzelem bemutatója után nem terít a Népszabadság. A Népszava kritikusa viszont öt nappal az első előadást követően élesen támadó hangú bírálatot ír. A hangulati elemek túltengéséért marasztalja el a rendezőt, a népszínmű ízűre sikeredett parasztfiatal ábrázolásért, s legfőbb kifogása a rendező munkája ellen: színészként kidolgozta a részleteket, rendezőként nem tudta átgondolt egésszé komponálni az előadást.121 A látszatra tárgyilagos hangnemű bírálat valójában fölényes fanyalgás: Latinovits Zoltán rendezői bemutatkozása se nem bukás, se nem siker, a Győzelem előadás nem sokban, tán semmiben nem különbözik a tizenkettő egy tucat magyar átlagelőadásoktól. A kritikus véleménye: semmi különös nem történt Veszprémben. Március 29-én a Magyar Hírlap barátságosan elismerő kritikát közöl: „A stilárisan nagyon eklektikus, de indulatmenetében nagyon egységes előadás a végére mintaszerűen felizzott és erőteljes fináléval zárult.”1““ A kritikus dicsér, de mértéktartóan: „Ez a rendezés is a szenvedélyek hullámaira épült, ennek köszönhetők eredményei és hibái - a produkció példamutató fegyelmezettsége és fegyelmezetlensége egyaránt.” E kritikából annak, aki nem látta az előadást, 246
