Kincses Károly: A színház a fénykép. A 200 éves magyar színjátszás és a 151 éves magyar fotográfia közös történetéből (Budapest, 1990)
II. A színház a műterembe megy
Színészek vizitkártyákon, kabinetportrékon és levelezőlapokon (1860 k.-1910 k.) 11 a konvencionális elrendezések, azaz minként mosódtak el fokozatosan az eltérő személyiségekből eredő különbségek, különbözőségek a tömegessé való vizitkártyákon a század nyolcvanas éveire. A vizitkártyák feltalálása előtt a színészek viszonylag ritkán jelentek meg kosztümben, jelmezben az objektív előtt. De a vizitkártyák terjedése, vele a felvételi technika folytonos tökéletesedése arra sarkallta a színészeket, hogy fokozottabban használják ki azokat a lehetőségeket, melyeket a fényképezés kínált. Tudhatták már ekkor, amit azóta az események többször igazoltak, hogy a színészt sztárrá a fénykép tette, annak tömeges előállíthatósága, olcsósága, könnyű hozzáférhetősége révén. S még valami, ami nehezen magyarázható meg. A fénykép tulajdonosában a birtoklás érzését keltette fel. Ha már nem jutott közelébe az általa sztárolt személynek, legalább képét mondhassa magáénak. Ez az érzés a legritkábban fogalmazódott meg tudatosan, de a sztárképgyűjtés belső motivációjaként számításba kell venni. 1870-ben jelentette meg ezt a hirdetést Lenhardt E. színházi ügynöksége, mely demonstrálja a színházi fotó egyik felhasználási módját. „Hamburgban az első daltársulathoz énekesnőt (keresünk) kinek feladata lesz nemzeti öltözetben csupán „magyar dalokat" előadni. Nagy és biztos havidíj, előleg, utazási költség oda-vissza. A szerződés időtartama legalább 6 hó. A jelentkezők küldjék be hozzánk arcképeiket!" (4.) A színész-megrendelő igénye egybevágott a fényképész lehetőségeivel. Utóbbi - az elektromos világítás elterjedése előtt - nem tudott csak a szabadban vagy csupaüveg műtermében dolgozni. A színpadi fényképezés tökéletesen megoldhatatlan feladatot jelentett még akkoriban a számára. A színésznek viszont csak önmaga képére volt szüksége, ahol a felvett póznak lehetőleg közérthetőnek, az adott darabra egyértelműen utalónak, a jelmeznek, kellékeknek a darabban használtakkal megegyezőnek kellett lennie. Hogyan zajlott ekkoriban a színházi fényképezés? Strelisky Sándor, a kor talán legnevesebb színházi fényképésze, akinek müteremalapító apjáról már írtunk, a Gyapjú utcai német színház két protokollzsöllyéjében nőtt fel, amit apja a színészek fényképezéséért természetbeni fizettségként kapott. Amikor átvette apjától a műterem vezetését, a Gizella téri új atelierjét már eleve úgy építtette meg, hogy a felvételi terem mögé egész sor öltözőt, szalont terveztetett, gondolva a nagylétszámú színházi fényképezésekkor fellépő igényekre. Ezek falán volt kiállítva és albumokba sorakoztatva a magyar színészet hetvenéves története, Strelisky Lipót és fia fényképein. Ekkoriban még csak 1917-et írtak, tehát az első dátum 1840-et közelíti. Ott volt Strelisky Sándor hírneves képe is, a „Csárdás", mely óriásira felnagyítva a párizsi világkiállításon „nagy aranyérmet" nyert a századfordulón. A képre száznál is több személyt applikált, egy nagy csárdajelenetté kifestve mögöttük a hátteret.
