Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
Nálunk viszont a fiatal színésznek nem nyílik elég alkalma rá, hogy Csehovot játsszon, és amikor aztán a színész, tegyük fel, Trepljov szerepét kézhez kapja, úgy tartja, mint egy brilliáns földgömböt, amelyet csak rövid ideig tarthat a kezében, és még figyelmeztették is, hogy ha el találja törni, egész élete sem elég ahhoz, hogy megfizesse. Elképzelhető, hogy ez esetben milyen magabiztosnak és „merésznek" érzi magát a művész. Mi más hozzáállást kíséreltünk meg, Csehovot minden félelem nélkül akartuk megközelíteni. Nem akartuk mi Csehovot átértelmezni, csak meg akartuk szabadítani a hagyományos és sablonos elképzelésektől. Szabadabban, talán közvetlenebbül akartuk megközelíteni, úgy, hogy magunkat se veszítsük el. És most jön a furcsaság. Önmagunk maradni a művészetben — szintén rendkívül nehéz dolog. Le akartunk mondani a sablonról, elfelejteni a hagyományos felfogásokat és ítéleteket, de ehelyett egyfajta kapkodásba, idegeskedésbe estünk, ugyanakkor háromnegyedrészt megmaradtunk az iskolás értelmezés keretében. Hogy szeretném mégegyszer megrendezni a Sirályt, rákényszerítve az agyamat meg a kezemet a következetesebb és merészebb munkára! Azzal kezdtük, hogy elhatároztuk: fából falat építünk a színpadon, és az előadás majd azzal kezdődik, hogy ketten kroketteznek a fal előtt. A golyók döngve csapódtak volna a falhoz. így kezdődött volna a Sirály — az egyik legkeményebb darab, amely az emberi vágyak, eszmék és karakterek tragikus összeegyeztethetetlenségéről szól. De aztán — áttértünk a nyugodt, bágyadt játékra, az előadásban még negyedrészét sem tartva meg annak az izzásnak és ritmusnak, amelyet feltettünk magunkban. Végülis nem a labdákon múlik, mondják erre önök, de hogyan lehet ilyen síkba áttenni a dialógusokat? Vegyük például Medvegyenko és Mása első párbeszédét. Emlékeznek, ezzel kezdődik a darab. Ki ne tudná, hogyan kell ezt a jelenetet játszani? Mása feketében van, tubákol, Medvegyenko tanítói egyenruhában, ő a csehovi kisember; kissé nevetséges bámulatos hétköznapiságában és földhözragadtságában. Mind a ketten sétálnak Trepljov előadása előtt. A férfi a szerelemről szeretne beszélni — udvarol. A nő kínlódik, és várja az előadást. Keresztülmennek a színpadon, egyik oldalról a másikra, karöltve 91
