Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
Életem legszebb napja természetesen az volt, amikor a Központi Gyermekszínházhoz kerültem. Előtte Rjazanyban dolgoztam, s most hirtelen a Szverdlov tér, az ablakból a Nagy Színházra látni. Hatalmas nézőtér, szép próbahelyiségek, kitűnő színészek. Teljes évig úgy mentem el a színház mellett, hogy arra gondoltam: „Valóban itt dolgozom én?" Milyen nagyszerű dolog, hogy az ember meg is van lepve, és büszke is a helyre, ahol dolgozik. A legfontosabb persze nem az volt, hogy színházunk a Szverdlov téren állt, és pompás, nagy színpadunk volt, hanem az, hogy ott tanultuk meg, milyen is a szoros, baráti együttműködés. El voltam ragadtatva Csernisevától és Szperantovától. El sem tudtam képzelni az életem Dmitrijeva és Durov, Nyejman és Perov nélkül. És persze — Rozov nélkül. Később stúdiószínpad is létesült a színház mellett, és ott színre vittük Hmelik: Barátom, Kolka! című színdarabját. Bizton állíthatom: fokról fokra olyan színház szerveződött, amelyet azokban az években nehéz volt lepipálni. A.D. Popov így szólt egyik előadásunk után: „A maguk színészeinél csak a kutyák természetesebbek". Ezt nagy dicséretként könyveltük el, mert akkoriban abszolút, ha úgy tetszik „reaktív" természetességre törekedtünk. S ha ehhez hozzászámítjuk kísérleteinket, amelyek során ezt a természetességet a jelzésszerűség elemeivel kívántuk társítani, akkor előttünk áll a stílus, amelyet zászlónkra tűztünk. No és persze a nyílt, polémikus hangvétel. Harc a hamis hangok, a hazugság, az otromba és primitív eszközök ellen, törekvés a szinte gyermekien tiszta jellemek megformálására. Azt hiszem, nincs jobb dolog annál, mint ha az ember olyan színházban dolgozik, ahol harcosnak érezheti magát a többi harcosok között. És milyen nehéz ezt az érzést hosszú éveken át megőrizni. Mert a feladatok, a körülmények idővel mind bonyolultabbakká válnak, és tömegesen fordulnak elő jelentéktelen apróságok. „Micsoda semmiségek, micsoda ostoba apróságok kapnak néha jelentőséget az életben egyszerre, csak úgy váratlanul" — mondja Tuzenbach a Három nővérben. 7
