Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

érzéseket ragadtuk meg, inkább az idegességet, mint a gondolatot és a poézist.

Sokakat nagyon bosszantott ez az „idegesség", ez az „elsekélyesedés".

Igaz is - valamikor Versinyin szerepében Sztanyiszlavszkij lépett fel. Imponálóan szép volt ősz hajával, fekete bajuszával, remekül rászabott egyenruhában. Kevesen élnek ma már azok közül, akik látták Sztanyiszlavszkijt, de a híre megmaradt. És nemcsak külsejére emlékeznek, hanem fennkölt lelkére, nagyszerű lényére is.

És ezek után nagybecsű közönségünk előtt megjelenik a mi nagyon is mai Volkovunk. Senki sem kételkedett érzéseinek őszinteségében, viselkedésének igazában. De sokan úgy vélték, hogy ő egyáltalán nem AZ A TISZT VOLT.

Talán feladatunknak is tekintettük ezt a — mit is mondjak — leegyszerűsítést, földhözkötést? Részint, persze így volt, mert micsoda művészet az, amelyben megőrzik a csakis történelmi, csakis múzeumi nézőpontot? És mégis sok minden nem a feladatból fakadt, hanem magának a művésznek a természetéből, annak sajátosságaiból, lehetőségeiből. És, természetesen, az én lehetőségeimből is.

Magától értetődik, hogy sokkal nagyobb mértékben eltávolodhattunk volna minden maitól, attól, amit oly jól ismerünk, és közeledhettünk volna a történelemhez, magához a darabhoz, mondhatnám annak tisztán történelmi alakjához. De a sajátnak, a letisztult és klasszikussá, objektívvá vált általánosnak az érintkezése mindig különösen bonyolult.

Ha az ember kissé túllép a határon — művészetünk talán igaz lesz, de élettelen. A másik véglet — és ebbe estünk bele valószínűleg mi is - amikor élet ugyan van, de az objektivitás hiányzik. Tulajdonképpen meg tudom érteni egyesek bosszankodását, hogy nem voltunk elég objektívek, nem tudtunk légkört teremteni. Légkör, erőteljes életszerűség, objektivitás és világos cél — természetesen ez az ideál, de rendkívül nehéz eljutni hozzá.

Ehhez nagy és bonyolult darabokat kell rendezni, amelyekben - mint Csehovnál - egymás mellett létezhetnek olyan ellentétes érzések, mint hit és elkeseredés. Próbálják meg egyszerre, megfelelő előkészület nélkül megragadni ezt a csodálatos szintézist. íme, a mélységes vágyódás helyett, amelyben ugyanannyi a remény, mint amennyi a keserűség, megjelenik a közönséges idegesség, sőt eset-78