Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
úgy véltem, megengedhetetlen szabályos „kispolgárságellenes" társadalmi drámát rendezni belőle. Ki kellett ötlenem egyfajta mozgékonyabb stílust, amelyben minden könnyedebb s egyszersmind drámaibb, mint a naturalisztikus társadalmi-pszichológiai színműben. Később sokan támadtak azzal, hogy a színészek színpadi viselkedése gyakran meggondolatlannak tűnt,szinte teljesen hiányzott a megszokott „kommunikáció" és „köznapi élet". De a mondanivaló feltárult, és az előadás hiteles volt. A színészek szövegmondás közben gyakran nem tudják, mit csináljanak a színpadon. Nálunk viszont a szöveg mélye sodró játékot hozott létre, amely könnyű fuvallatként betöltötte és megemelte a szöveget. Később az ország számos színházában bemutatták Az öröm keresése című színdarabot, de azt hiszem, a mi előadásunk valamennyi közül kiemelkedett azzal, hogy rozovi stílusban párosult benne a drámaiság és a könnyed derű. Úgy tűnik, Rozovról való elmélkedésem során közös utat jártam be, és újra visszatérten a kiindulási ponthoz. Ideje tehát befejeznem. Miltinis, a neves litván rendező színháza fennállásának valamely évfordulóján felújította egyik húsz esztendős rendezését. A díszletek a hagyományos sablonokat követték. A nézők arcán mosolyt fakasztottak a kunyhók, az erdőszéli tisztások, s a rendező tréfásan mentegetőzve emlékezett vissza a két évtized előtti ki nem mondott szabályokra. Abban az időben szemére vetették volna: ez a díszlet nem realista: a kemence mellett ott kellene állnia a seprűnek, miért nincs ott? Legyen olyan szíves, tegyen oda egy seprűt! És mindez Vahtangov, Mejerhold ésTairov után történt! Ezután letűnt a kemencék és a melléjük támasztott seprűk kora. De sok mindent újra kellett kidolgozni. Tudvalevő, hogy aszályos évek után kiszikkad a talaj. Naiv realizmusunk külső formájában gyakran egy bábra emlékeztetett. De a bábból egyszercsak kirepül a lepke, meglátja az erdőt, a füvet, a napot, mindezt úgy veszi szemügyre, hogy közben hol felröppen, hol leszáll, hol pedig a fa legfelső kis ágára telepszik. Azt hiszem, akkor éreztem magam először pillangónak, amikor B. Knoblok díszlettervezővel együtt tervezgettük a Barátom, Kolka! díszleteit. A Három nővér Irinájához hasonlóan én is azt mondhattam akkor: úgy érzem, mintha szárnyaim nőttek volna. 62
