Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
Mindenekelőtt Rozov egyénisége a Központi Gyermekszínházzal való legszorosabb barátsága idején. Nem túlzók, ha azt mondom — ha egyáltalán lehet ilyen szótársítást használni —, könnyed bölcsesség jellemezte. Épp ez a jelző illik rá: könnyed. Mert a bölcsességnek sok fajtája van, Rozovban valamiféle nyugodt kiegyensúlyozottság volt. Nagyon szerettem beszélgetni vele, mert kiegyensúlyozottsága rám is átragadt. Ez pedig a mi zaklatott munkánkban egyszerűen nélkülözhetetlen. Beszélgetéseink után kitisztult a fejem, és pontosan tudtam, mit kell másnap a próbán tennem. Eleinte szinte minden jelenetet és a jellemek minden rezdülését megbeszéltem vele. Azt mondják, Rozov annak idején nem volt jó rendező. Ez lehetséges, mert a rendezőnek sajátos adottságokkal kell rendelkeznie: tudnia kell, hogyan szervezze meg, hogyan illessze egybe mindazt, amit kigondolt. Úgy tűnik, Rozovból hiányzott ez az adottság. Nem volt rendezői alkat. De mindig rendkívüli élmény volt számomra, amikor otthon, négyszemközt egymás után vette sorra és értelmezte az egyes jeleneteket. Segítségemre volt abban, hogy elkerüljem a sablonokban való gondolkodást. Szereplői számára olyan magatartásformákat eszelt ki, amelyek egy csapásra halomra döntötték a mesterkélt színházi megoldásokat. S ezt oly egyszerűen tette, hogy cseppet sem sértette vele rendezői önérzetemet. Mintegy együtt tréfálkoztunk el a jeleneten, s végül is komoly dologra bukkantunk. Rozov egyébként igen szellemes. De szellemessége is sajátos, elüt azoknak az embereknek harsány élcelődésétől, akik a távolban ülő partnereiket mulattatják. Rozov halkan, bajuszába mosolyogva tréfálkozik, mintegy önmagát szórakoztatja. Ha az ember akarja, meghallja és megérti, milyen mulatságos, amit mond. Egyszóval, igencsak szerettem Rozovot, és mindig nagy örömet szerzett, ha megvitathattam vele valamit. A Központi Gyermekszínházban a nézőteret keskeny, félköralakú előcsarnok veszi körül. A bemutatók napján Rozovval együtt vad izgalommal járkáltunk fel-alá az előcsarnokban, de nem együtt, hanem hol összetalálkoztunk, hol szétváltunk a folyosó különböző végein. Százszor is összefutottunk, fújtatva rohantunk az egyik szobába, ahol hangszóró közvetítette a színpadról a hangot, s vártuk, „bejön-e" a reagálás, amire ebben vagy abban a jelenetben számítottunk. Nagy kár, hogy az utóbbi időben külön-külön izgulunk. 59
