Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
szokott szerelmi frázis csupán; Rómeó épp azokra a szavakra talál rá, amelyek azelőtt csöppet sem illettek az ő szájába. De most igen! Meglehet, hogy korábban nem is élt ezekkel a szavakkal. így szól: „Ó, öröm!" S nem azért szól így, mert ilyen alkalmakkor ez így szokás, hanem azért, mert először érzi ilyen felszabadultnak, könnyűnek magát. Így szól: „Ó, életem"!* - s ezt sem azért mondja, mert így szokás, hanem azért, mert eddig csak a halálra gondolt, már halottnak tartotta magát, most pedig hirtelen felcsillan előttünk szeme és mosolya. De hogyan éreztessük, hogy ez nem megszokott, hétköznapi szerelem, hogy szavai nem a megszokott szerelmes szavak?! Hogyan éreztessük, hogy más színben látja a világot? Mintha azelőtt csak hegyeket látott volna, s azután hirtelen ott terül el előtte a tenger, s bár feltehetőleg a hegyekre is magasröptű szavakat talált, a tenger, különösen, ha váratlanul tárul szeme elé, új és alapvetően más érzelmeket ébreszt benne. És most, mintegy önnön szavai során fedezi fel önmagában ezeket az eddigiektől merőben eltérő érzelmeket. E felismerés lassan, mintegy fokozatosan járja át egész valóját — a rátörő érzelem erősebb, hogysem ki tudná fejezni. Romeo az erkélyre néz, s úgy érzi, hogy a lány, aki ott áll, angyali lény, aki elérhetetlen magasságban lebeg az emberek feje felett. Ezután Júlia következik. Fontos, hogy nyomon kövessük a jelenet éles fordulatainak szakadatlan sorát - mert ezek a fordulatok az útjelzői annak a folyamatnak, amelynek során a fiatalok közel kerülnek egymáshoz, megismerik egymást. Júliát eddig az emberek között láttuk. Anyjával volt és a Dajkával, végül pedig a bálon. Most egyedül van, és nem tudja, hogy figyelik. Igyekszem magam elé idézni e hatalmas kastély erkélyét, és a kislányt, aki itt néz szembe önmagával. Kiskoromban, ha kihajoltam az ablakon, a szemben levő házban láttam egy fiatal nőt; egyedül volt a szobában, vasalt, majd leült, megpihent, elgondolkozott, néha a tükörbe pillantott, kissé még fintorgott is. Minden mozdulatában az a nyíltság és könnyedség tükröződött, ahogyan az ember csak olyankor viselkedik, ha egyedül van. Júlia rendszerint ugyanúgy jelenik meg az erkélyen, ahogy a bálon láttuk: kényeskedő-romantikusan. Egyébként a bálon sem kellene 'Ezek a kifejezések a magyar fordításban nem szerepelnek. 49
