Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
Shakespeare a színdarab másik felében mintegy lefékezi a cselekményt, és jobban kidolgozza a részleteket. Maguk az események valószínűtlenebbekké válnak, a történet meseszerű árnyalatot kap. S ezzel szemmelláthatóan még az utóbbi típusú előadások sem igen tudtak megbirkózni. Júlia megkapja a port, elalszik, elsiratják, de a kriptában felébred — minderre és a tragédia második felének sok más részletére nem találtak oly bátor és realisztikus megoldásokat, mint a darab kezdetére - a verekedésekkel, a férfiak vad tréfáival, a viharos első szerelmi jelenetekkel. Nem bomlott ki a darabban rejlő koncepció, nem láttuk a gondolati fejlődést. Valami hiányzott ahhoz, hogy a nézők agya működésbe jöjjön. Szívünket nem szorította össze az igazság — amely nem mesebeli, nem fantasztikus, hanem igen reális, kíméletlen igazság, az a fajta hitelesség, mint az elején, amikor Tybalt megsérti Rómeót, és megkezdődik a vérontás. Könnyű erről álmodozni, de milyen nehéz megvalósítani. Egy évtizeden át rendeztem Rozov színdarabjait. Egy évtized nem kis idő. Mindvégig jó barátságban voltam Rozovval. Bár be kell vallanom, első olvasásra a Felnőnek a gyerekek nem tetszett. Nem érdekelt az iskolai probléma: „mi leszek, ha nagy leszek". S úgy határoztam, hogy harcba szállók a szerzővel. Olyan előadást akartam rendezni, amelynek alapgondolata — nekem legalábbis akkor úgy tűnt - rendkívül csehovi ízű: vágy a jobb élet után. Egy jómódú fiú nehéz, kemény élet után vágyik. Sátorban élni, lábasból enni... Mert most már az ajtóban le kell vetnie a cipőjét, mivel a szobában csak úgy ragyog a parkett. Csakhogy mindezt nem a színpadias ízű vígjátékok stílusában kellett színre vinni, hanem igazi mai, pszichológiai vígjáték formájában. Be kell mutatni a házat, ahol mindenki a maga életét éli. Bejön a papa — megvan a maga baja. Belép a mama — ő is cipeli a maga terhét. És valamennyien párhuzamosan beszélnek és töprengenek, gondolataik külön utakon járnak. Járkálnak a szobában, fújják a magukét, és meg sem hallják, amit a másik mond. De mindez nem esztrádszerűen, hanem drámaian, ahogy az életben van, bár a kívülálló mindezt esetleg mulatságosnak vélheti. 45
