Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)

csupán egy reménye van: a jövendő - én nem vagyok boldog, de majd az ivadékaim ivadékai... ELŐSZÖR FURCSÁNAK TARTOTTAM ŐT, AZTÁN SAJNÁL­TAM, AZTÁN MEGSZERETTEM, A FELESÉGÉVEL, A SZE­RENCSÉTLENSÉGÉVEL, A KÉT KISLÁNYÁVAL. Versinyinnek voltaképp egyetlen szerelmi jelente van, a második felvonás elején. Épp aznap kerül rá sor, amikor kora reggel úgy jött el otthonról, hogy összeveszett a feleségével, nem evett egy falatot sem, és becsapta maga után az ajtót. Első felvonásbeli elevenségének, vidámságának nyoma sem maradt. De nemcsak arról van szó, hogy összeveszett a feleségével és a kislánya beteg. Hanem arról is, hogy már nem ez az első napja a városban, amikor még minden tűrhetőnek látszott, amikor gyönyörködött a folyó­ban, és kedvtelve nézegette a nyírfákat. Azóta talán már egy év is eltelt, s a várost már visszataszítónak látja, visszataszítóak az em­berek, a katonák is, meg a civilek is, és a feleségével is összeka­pott. S ez a bánat valahogy szerelemmé alakul. Szeretné, ha vala­kinek a szemébe nézhetne, szerethetné, ha valakit átölelhetne. Vágyik valakire, aki megérti, egy asszonyra, aki megszánja, s együttérez vele. Szinte fizikailag vágyik a gyöngédségre. Miért kínlódik egy intelligens orosz ember a feleségével, az ottho­nával, a gyermekeivel? Miért? Beszélgetésük több, mint egy általános témáról folyó társalgás. Szerelmi vallomás ez, elmélyedés egymás szemében, csodálatos vágyakozás arra, hogy átöleljék egy­mást! „Miért?" - kérdi Mása, ő is a férfi szemébe néz, elkínzott félmosollyal; mintha nem is azokkal a szavakkal szólnának egy­máshoz, amilyenekkel szeretnének. Aztán Versinyin átöleli Mását, magához szorítja, és megcsókolja; korántsem az a plátói szerelem ez, mint ahogy néha játsszák. De belépnek a többiek, Mása és Versinyin mint két bűnös rebben szét. Jó dolga van Tuzenbachnak, akinek nincs felesége, s nem érzi, hogy kötelességei vannak az egész világgal szemben. Véleményem szerint rendkívül érdekes összehasonlítani Tuzen­­bachot és Versinyint. Versinyint Szmoktunovszkij játszhatná, Tuzenbachot pedig Bata­lov. Arra a Batalovra gondolok, aki Vászka Okorokot játszotta az Út az életbe című filmben, arra a Batalovra, aki szélesen nevetett, és oly fehér fogai voltak, mint a mai színészek közül Lev Kruglij-25

Next

/
Oldalképek
Tartalom