Efrosz, Anatolij: Szerelmem, a próba - Korszerű színház (Budapest, 1982)
kiáltja: „Mi? Mi?" Aztán ismét elhallgat, elgondolkozva fürkészi, mintha valami rejtett dolgot próbálna felfedezni. Aztán egyszercsak közellép az asszonyhoz, nagyon lágyan, szinte dallamosan mondja: „Te fázol, kedvesem". Ezek a bámulatra méltó emberi átmenetek a nézőkből általános sóhajt váltottak ki. Aztán a két öreg leült a zongorához, és egy francia dalt kezdett énekelni. De hogyan! A színészek mintha gyermekkoruk óta egy ilyen családban éltek volna, mint Polezsajevék. A modern merész játéknak és a szilárd régi kultúrának ilyen társulását az utóbbi években senki másnál nem láttam. Egyszer a színfalak mögött álltam, és láttam, hogy az ismert francia sanzonénekesnek elromlott a mikrofonja. Férfias kitartással végigénekelte a dalt, noha a teremben senki sem hallotta, majd kijött a színfalak mögé. A színfalak mögött a technikusa valami rádiós ládikó előtt guggolt, és valamit ide-oda csavargatott. Alkalmasint ebben a ládikóban romlott el valami. A publikum mégis tapsolt a művésznek. Közismert és közkedvelt énekes volt. Mindig mikrofonnal énekelt, és a publikum tudta ezt. Annak ellenére, hogy mindenki kínosan érezte magát, mert semmit sem lehetett hallani, a publikum az énekes és kitartása iránti tiszteletből tapsolt, és azért is, mert kedvence úgy viselkedett, mintha semmi sem történt volna. Neki persze sokba került ez a szám, olyan sokba, hogy amikor a tapsra mosollyal felelve, végre eljutott a kulisszákig, láttuk rajta, hogy teljesen kikészült. Egy pillanatig ott állt, szórakozottan jobbra-balra nézelődve, aztán erősen nekilendült, és megütötte a rádióst. De nem találta el, mert az kisiklott előle. Akkor az énekes a folyosón utánarohant, és két kézzel ütni kezdte, a rádiós pedig igyekezett kitérni előle, és fejét tenyerébe rejtette. Mindez félelmetes és váratlan volt. Moliére talán éppen így üti szolgáját, Boutont. Hiszen Moliére a király színe előtt játszott! De Bouton abszolút semmiben sem volt hibás, mert ő a gyertyát nem oltotta el, és nem is a gyertya volt a fontos, hanem az, hogy Moliére, a király előtt játszva, sokmindent átélt. Minden fellépéstől a SORSA függött, hiszen ahogy tudjuk, a király kiszámíthatatlan volt, hatalma végtelen, éppen ez a király mondta egyszer, hogy az állam én vagyok. Moliére pedig író volt, és szégyellte, hogy meg kell alázkodnia, de neki meg KELLETT 114
