Peterdi Nagy László (szerk.): A Nemzeti Színház 1945 - 1978 (Budapest, 1978)
Székely György: A Nemzeti Színházról
vagy a féktelen jókedvvel színpadra állított 'Döglött aknák, Csurka István szatírája. És persze beletartoznak a képbe Bóján Stupica nagyszerű Krlezsa-tolmácsolásai éppúgy, mint Tovsztogonov Revizora. Ez utóbbiak azonban már a Nemzeti külföldi kapcsolataira utalnak, a színház kifelé sugárzó hatását is bizonyítják. 1945 és 1975 között ugyanis tizenné gy nagy jelentőségű vendégszereplést is bonyolított le a színház. Először, 1948-ban Bukarestbe ment, ahová még 1962-ben és 1974-ben is ellátogatott. Volt Pozsonyban és Prágában, Berlinben, Drezdában és Lipcsében, és 1970-ben Moszkvában és Leningrádban is. Varsóban 1967-1 >en és 1970-ben, Belgrádban, Újvidéken és Szabadkán kétszer is. De n La még szélesebbre lehetett vonni a kört: ezt jelezte az 1967—-1968-as hétszeres Palermói vendégjáték és az 1972-es Helsinki látogatás. Az örön teljességéhez hozzátartozik, hogy ezekkel az utakkal új magyar drámák is világot láttak. így került külföldi színpadokra Déry Tibor Tükör, Németh László Galilei, Darvas Kormos ég, Gyurkó Szerelmem Elektru és Maróti Lajos utolsó utáni éjszaka című drámája. A Magyar Dráma Ünnepe 1972-től opült bele a színház életébe. Kezdeményezője Marton Endre volt, ak 1972 és 1978 között igazgatófőrendezői minőségben vezette a szính izat. Hat év során egyre növekvő mennyiségben ismétlődtek meg a ma§ yar drámairodalom múltjának és jelenének a színház repertoárján levő alkotásai. Tíz olyan mű, amely a felszabadulás előtt keletkezett, s tíz olyan, ímely napjainkban, 1945 után. így el lehetett érni, hogy az évad egy bizor yos szakaszán, rendszerint a naptári év első negyedében, találkozni lehessen a magyar klasszikum egy — természetesen bővíthető, sőt bővítendő — rétegével. A hat év alatt látni lehetett a Magyar Elektrát, a Karnyónét. a Bánk bánt, a Csongor és Tündét, ember tragédiáját, Vörösmarty Chiliéi és a Hunyadiak című drámáját, vissza-visszatérő módon a nagysikerű Ä lowest, és olyan, időben közelebbi alkotásokat, mint a Rokonok, a Nem élhetek mu^sikas^ó nélkül, vagy Németh László VII. Gergelyt. Az új magyar drámát általában azok a művek képviselték, amelyek az évad : órán kerültek színpadra. Vitathatatlan ennek a vállalkozásnak a közművelődési és pedagógiai jelentősége, hiszen a magyar drámai és szír házi kultúrának éppen ezek a művek alkotják a gerincvonalát, nélkülük mindenképpen hiányosak maradnának ismereteink a múlt teljesítményeit, értékeit illetően. Az is természetes, hogy a Nemzeti együttes г által évente tartott nyolcvan ifjúsági előadás is lényegében ezekre a drámákra épül. Albumunk képein nagyon sok ismerős színész arca bukkan elénk. Nem csoda, hiszen a Nemzeti Színház együttesének tagjai színművészetünk leg kiválóbbjai közé tartoznak. Ezt bizonyítják a neveik mellett a plakátokon olvasható különböző művészeti díjak, a sok Kossuth-és Jászaidíj, az érdemes és kiváló művész megnevezés. A három évtized alatt több százan léptek a színház színpadára. Sokukra már csak emlékezhetünk, soha többé nem láthatjuk őket sikereik színhelyén. Sokan évekig a Nemzetiben játszottak s aztán máshol, nagy és kisebb színházakban bomlott ki tehetségük, váltak színházkultúránk eleven értékeivé. Méltánytalanság volna olyan felsorolásba kezdeni, amely csak a saját hiányosságaira hívná fel a figyelmet. De mindazoknak az eredményeknek és művészi sikereknek ők legalább annyira részesei voltak, mint azok a vezetők, rendezők, akiknek a nevéhez kapcsolva a színház elmúlt három évtizedének nagyonis vázlatos történetét felvillantottuk. És persze a hiánylistába tartoznak az előadások képzőművészeti arculatának kialakítói, vagy a zeneszerzők és nagyszerű muzsikusok, akik között olyan név is szerepel, mint a csodálatos Otto Klempereré. A színház életének három évtizedéhez hozzátartoznak azok a láthatatlan munkások is, akik nélkül egyetlen előadás sem jött volná létre: a színház műszaki gárdája; és — különösen a megalapozás időszakában, azok a titkárok és szervezők, akik a Nemzeti újfajta közönségkapcsolatait kiépítették és fenntartották. * * * A rövid áttekintés végén is felmerülhet a kérdés: mennyiben felel meg a mai Nemzeti Színház, amely mellett már sok másik fővárosi és vidéki színház is azonos eszmei célkitűzésekkel él, az alapítása időszakában megfogalmazott eszményeknek? A három évtized munkája kedvező választ adhat erre a kérdésre, még akkor is, ha — mint minden művészi intézmény esetében — tévedések és sikertelenségek is tarkították az évek során pergő műsort. Vitathatatlan, hogy alkotói szándékát mindig a magasfokú igényesség vezette; vitathatatlan, hogy megmegújuló erőfeszítéseket tett az irodalmi értékű új magyar dráma megszólaltatása érdekében s ezt a törekvését sok esetben maradandó siker koronázta; vitathatatlan az is, hogy erkölcsi-etikai mondanivalójában soha nem alkudott meg és munkájával tudatosan is az emberi haladás szolgálatába állt: politikus színháznak kötelezte el magát és elkötelezettségét lehetőségei szerint teljesítette. 7
