Peterdi Nagy László (szerk.): A Nemzeti Színház 1945 - 1978 (Budapest, 1978)

Székely György: A Nemzeti Színházról

ettől az évtől kezdve Both Béla (közvetlenül előtte a Madách Színház igazgatója) vette át a színház vezetését; Major Tamás és Marton Endre mint a színház két főrendezője folytatta tovább a munkát. Kétségtelen, hogy ez a változás nemcsak szervezeti jellegű volt, de a színház művészi életének átrendeződését is jelentette. A színház mindennapos élete kiegyensúlyozottabbá vált, megszűntek az 1962—64 közötti bizonytalan és tisztázhatatlan helyzetek. Tervszerűvé vált a munka és a két főrendező minden erejét a színpadi alkotás folyamatára fordíthatta. A dolgok természetes következménye volt, hogy míg egyrészt a megerősödés és kibontakozás évei következtek, egyidejűleg megerősödött az a kétarcúság is, amit a két — egymástól eltérő — művészalkat lehetségessé, sőt elkerülhetetlenné tett, és ami a színészegyüttes munkájában is érezhetővé vált. A folyamat világosan nyomon követhető.

Azt a belső művészi megújulást, amit Major Tamás az 1960-as Shakespeare-ciklussal még hiába keresett, a brechti gondolatvilággal való találkozás során találta meg. Az ihletést nyilvánvaló módon a Berliner Ensemble 1959-es vendégjátéka s abban is a Galilei élete előadása adta. A színpadi kifejezésnek olyan új fajta eszközei jelentek meg, amelyek modernek, politikusak és hatásosak voltak. Dialektikájára pedig szépen rímelt Major színészi és rendezési stílusának néha szélsőségekre is hajlamos, az intellektuálist a teátrálissal vegyítő, a tragikomikust mindkét irányból közelítő művészi stílusa. Kézenfekvő volt, hogy hamarosan, az ő rendezésében, magyarul is megszólaljon Brecht Galilei je, s hogy az új játék izgalma elméleti és gyakorlati kísérletekbe torkolljon. Ez a Coriolanusníl még meddő vágyakozás, A vágóhidak s%ent Johannájánál már nagyszabású áttörési kísérlet, az 1972-es Syecsuáni jó léleknél pedig a biztossá vált stílusismeret s a hazai viszonyokhoz való hasonítás sikere; amit egyébként a két év múlva történt felújítás is bizohyított. Az igazi értékek azonban, magyarázható okokból, nem a brechti művek körében születtek. De az is biztos, hogy nem születhetett volna meg a régebbieknél sokkal szikárabb Macbeth (1963), a szuggesztív Vizsgálat (1967), a váratlan és friss hangsúlyokkal robbantó Athéni Timon (1969), majd 1970-ben az új stílus szintézise, Peter Weiss Tudtán szörny című költői vázlatának lenyűgöző színpadi változata. Egyébként talán Shakespeare engedelmeskedik a legkevésbé a másfajta fogantatású művészi eszközvilág használatának. Valószínűleg ezért a belső ellentmondásért robbant ki vita, amelyből az elvi elutasítás hangja sem hiányzott a Rómeó és Júlia, a Szeget szeggel vagy a II. Richárd előadása körül — részleteik telitalá6

latait, sok nagyszerű ötletét, új gondolatokat ébresztő erejét sem tagadva. Annál nagyobb öröm volt, hogy Major kései „iskolája” olyan műveken ért be, mint Hubay Miklós izgalmas drámatörténeti mélyfúrása, a Színház a cethal hátán (1973), a maga furcsa, de a történelem iróniáját művészien tükröző, látványosságnak sem utolsó előadásával, és a letisztult, már-már klasszikus és ugyanakkor sodró szenvedélyével minden ellenállást elsöprő Magyar Elektra, Bornemisza Péter 16. századi remekművének megrendítő előadása.

Erre a korszakra esik két kiemelt jelentőségű új magyar dráma bemutatója is: 1967-ben egy drámapályázat eredményeképpen színre került H. Barta Lajos Kiáltás című tragédiája, egy évre rá pedig Gyurkó László mai változata egy régi klasszikus témára, a Szerelmem, Elektra, amely nemzetközileg is ismertté és elismertté vált. Mindkét művet Both Béla állította színpadra, a magyar dráma új hangvételének biztosítva helyet.

Az 1964-el kezdődő két fővonal másik ágát, másik medrét Marton Endre mélyítette el. Legjobb produkciói sikerét a szigorúan tucjatos szerkesztésnek és a sokfelé nyitott stílusérzékenységnek köszönhette. A drámai tér zártságában feszítő erő hatott már a korai, az első nagy sikert hozó Bernarda hálában is (1955). És az új iránti nyitottság hatott a Tojásnál ugyanúgy, mint Ay ügynök halála előadásán, vagy a Hosszú út a% éjszakába nyomasztó dialógusaiban (1963). A későbbi produkciókban azonban ez a két belső igény át meg átszövi egymást: a legzártabb ősi tragédia is a mára nyílik meg, mint a Oidipusç király, majd az 0 resztéi a előadásain (1962, ill. 1965); ez válik kirobbanó sikerré és sokáig példaszerű teljesítménnyé a MaratISade nagyszabású kompozíciójában; ez válik átütő erővé a máig érvényesen megfogalmazott madáchi Mózesben (1967); ez élteti színpadi erővel az egymástól oly különböző hangvételű színpadi műveket, mint a Fejesetek Leninről izgalmas történelmi tablóit és a furcsán, szinte szürrealista módon „kifordított” játékot, a Rosenkrantz és Guildensternt ; a szerkesztettségnek és játékosságnak ez a pontos ötvözete hat Dürrenmatt Play Strindbergjének bravúros tolmácsolásában és teszi oly élvezetessé Szabó Magda ironikusan is véres történelmi tanulságokkal szolgáló A% a syép jényes nap című drámáját.

A Nemzeti Színház művészi munkájának elmúlt évtizedeit persze nemcsak ezek a nevek jelentették. Beleépült a műsorba Egri István sok gondos rendezése éppúgy (hogy ezúttal csak a Fanny hagyományait., vagy a Félkegyelműt említsük), mint Iglódi István Varsói melódia-rendezése,