Alpár Ágnes (szerk.): Madách Színház 1951 - 1976 (Budapest, 1976)

Madách Színház 1950 - 1976

a Madách Színház együttesével először bemutatott darabja még nem is hozott áttörést, a Negyedik Henrik király szinte irodalomtörténeti vihart kavart föl: érthetetlennek, sőt „szégyellni valónak” tűnt föl, hogy a bemutatóra alkotójának csaknem egy emberöltőig kellett várnia. És az előadás is, címszerepében Gábor Miklóssal, Pártos Géza rendezésében híven tudta visszaadni a mű sokarcúságát, „mindegyikre egyenlően szórva a reflektorok fényét”. Mint a kritikus Nagy Péter az Élet és Irodalomban megírta, a mű hatása nem csak pillanatnyi volt: „a nézőt a színházból távozta után sem hagyja békén, újra meg újra arra készteti, hogy végiggondolja a darabot s az alakot, magában tovább mérkőzzék velük.” Már magában egyetlen ilyen értékes siker is igazolhat több évi, tán évtizedes erőfeszítést. A sornak és a felfedezéseknek ezzel azonban még nem értünk a végére. Hiszen lényegében ide tartozik - ha talán egy fél nemzedékkel későbbiek is a szerzők - az intellektuális humorban gazdag Szerb Antal komédia, az Ex, és bármilyen furcsának tűnik is, az a két tündéri népi játék, a mese csodavilágának szépszavú színpadi virága, amelyet Tamási Áron írt, s amelyet a Madách Színház újra vállalt: az Énekes madár és a Csalóka szivárvány. És hogy ez a nagyon is magyar csodajáték határainkon túl is sugározhat, bizonyítja a moszkvai vendégjáték alkalmával a Szovjetszkaja Kultúrában megjelent kritika, amely szerint az előadásban „kiapadhatatlan a fantázia, az ötlet. Még a legdrámaibb jeleneteket is igaz humor szövi át; a főhősök lírai témája és az ironikus, bohózati jelenetek szervesen váltják egymást, a mindennapi paraszti életet mesébe illő jelenetek színezik. Mindez a nagyon is földhözragadt, reális és költői, magasztos, mesebeli elemek furcsa ötvözetét hozza létre... A bohózati köntösben különösen nagy lírai erővel hat a darab költői témája.”

Önként vállalt és sikerrel vitt programnak minősíthető tehát a félmúlt magyar drámairodalmának élesztgetése. A ma élő magyar drámairodalommal való szoros kapcsolat azonban nem külön vállalás kérdése. Nyugodtan mondhatjuk, hogy minden más műsoralkotó elem jelentőségén messze túl jellemzi egy színház célkitűzését és munkáját, álmait és eredményeit az a munka, amellyel az új magyar dráma szolgálatába áll. 1905-ben Ady Endre egy keserű cikkben panaszkodva kérdezte, hogy „Akar-e még ma egyáltalán egyetlen színpad is az irodalom szolgálatába szegődni?” A Madách Színház az elmúlt évtizedek során ezen a téren is csatlakozott a nagy vezető színházakhoz, következetesen előtérbe helyezve a mai magyar dráma ügyét. Ez így szólamnak is hangozhatnék, ha nem támasztanák alá a tények.

Az első öt évben, mint láttuk, Sarkadi Imre és Hubay Miklós művei már megszólaltak a színház színpadán. 1957 után sem szakadtak meg a kapcsolatok, sőt, talán még erősödtek is. Nemcsak a színház belső életének, de a magyar színházi életnek is jelentős eseményévé vált az Elveszett paradicsom bemutatója (1961). Irodalmi értékeit bőven taglalták