Szántó Judit (szerk.): A Gyulai Várszínház 15 éve (Budapest, 1978)
Két beszélgetés
KÉT BESZÉLGETÉS Miszlay István Békés András, a Magyar Állami Operaház rendezője, aki rendezőként is, nézőként is sűrűn megfordult Gyulán, írta róla: „A főiskola elvégzése után vidékre ment és itt nem azon töprengett, hogyan kerülhetne Pestre, hanem azon törte a fejét, hogy mit csinálhatna értékeset, ami minden fáradozást és munkát megér. És sikerült neki. A Gyulai Várjátékok elsősorban Miszlay István rendező érdeme." Természetes hát, hogy vele szemközt ülve az első kérdések a kezdetekre, a „gyulai hőskorra” vonatkoznak. — 1961 és 1963 között folyamatosan ért a szerencse, hogy sorra látogathattam a nagy európai fesztiválokat: Dubrovnikot, Versailles-t, Avignont, Krakkót, Salzburgot — kezdi Miszlay. — Mindezek valamilyen, történeti jelentőségű várhoz vagy ahhoz is kapcsolódtak. Elsősorban Dubrovnik és Krakkó példája ragadta meg képzeletemet és így született az ötlet: legyen nálunk is hasonló jellegű fesztivál, hiszen akkor még a nyári szabadtéri játékok gondolata csak Szegeden valósult meg. Várunk van nekünk is, méghozzá igen közel akkori működési helyemhez, Békéscsabához: a párját ritkítóan szép, hangulatos, történelmi emlékekben gazdag gyulai téglavár. Célkitűzésem többrétű volt: olyan fesztiválról álmodoztam, amely egyszerre lehel életet az ősi falakba és ugyanakkor a színházat is új létformára kelti; amellett „kitörési lehetőséget" is kívántam teremteni a békéscsabai társulatnak, amelyet, úgy véltem, országos viszonylatban kevesebb figyelem kísér, mint amennyire rászolgálna. A „hőskorról” sokat tudnék mesélni. Megszámoltam: összesen harminchatszor jártam meg kis Trabantommal a fővárost, kilincseltem minisztériumról minisztériumra, tervrajzokért, vasért, fáért, engedélyekért, győzködtem a műemlékfelügyelőséget: higyjék el, egy színház sem tesz nagyobb kárt a történelmi becsű falakban, mintha szálloda vagy borharapó működne közöttük (erre ugyanis már voltak példák, színházi tevékenységre viszont nem). Hiába, igazából csak az első bemutató után nyugodtak meg s békéitek meg velünk. Mindezek a kalandos epizódok azonban nem változtatnak azon a tényen, hogy a várszínház terve igazán rekord-gyorsasággal valósult meg: 1963 őszén nyújtottam át első beadványomat, 1964 tavaszán elkészült a színpad és a nézőtér, 1964 júliusában pedig megszólalhattak a nyitó előadás fanfárjai. — Hogyan foglalná össze az első évek történetét, fejlődési folyamatát? — A megnyitó szezon műsorául Victor Hugo romantikus drámáját, az Hernanit választottuk. Amellett, hogy a mű Magyarországon kevéssé ismert, szabadtéren eszményien megvalósítható és nagyszerű szerepeket kínált a csabai társulat vezető művészeinek, volt a választásnak egy szimbolikusabb indoka is. Mindenki hallott a híres „Hernani-csatârôl”, arról a viharos összeütközésről, amely az 1830-as ősbemutatón dúlt a konzervatívok és a művészetileg-politikailag egyaránt haladó romantikusok között. Nos, úttörő vállalkozásról lévén szó, amelynek akadtak ellenfelei is, szkeptikus elsiratói pedig még többen, az Hernanit afféle csatakiáltásnak is szántuk. 1965-től már kialakult az a koncepció, amely, úgy hiszem, mindmáig központi magva a várjátékoknak: legyen Gyula a magyar történelmi dráma fóruma, olyan régebbi és mai, történelmi tárgyú műveké, amelyek valamilyen módon a bennünket ma érdeklő, aktuális problémákra is választ adnak. Évről évre fejlődött a produkciók stílusa is, hiszen a vár sajátos jellegéhez, udvarának intim, zárt teréhez illő előadásmódot nem lehet egyik napról a másikra kitalálni. Eleinte túl sok volt
