Szántó Judit (szerk.): A Gyulai Várszínház 15 éve (Budapest, 1978)
Almási Miklós: Köszöntő helyett
ben — a konkurrensekében is. E tizenöt év alatt egyre több nyári színház született — Szentendrétől Szombathelyig, Gorsiumtól Egerig. Am Gyula fel tudta venni a versenyt a konkurensek bővülő-gazdagodó programjával is. Nem ellenükre - hanem saját arculatának, műsorválasztékának, sőt, mondhatnám, atmoszférájának alakításával. Az utóbbi évek során egyre karakteresebb, egyre „gyulaibb" lett a vállalkozás, amely a színházi élet egészében is megtalálta a maga helyét. Mire gondolok itt? Arra, hogy a várjátékok kilépett a várból: tavaly már rálelt azokra a játékos formákra, amelyekkel az utcai nézőkhöz, a gyerekekhez is tud szólni s meglepetésszerűen hol itt, hol ott tűnik fel „utcai színházként". De kiterjesztették a kísérleteket a nyári színházi műfajból adódó egyéb lehetőségekre is: helyet kaptak a fantáziával, álommal, vízióval játszó művek, elsősorban Garai Gábor Orpheusza. De gondolok a további tervekre is, melyek 1978-ra részben már színi valósággá is formálódtak. A történelem, mint téma, mint a gyulai várszínház küldetésének tematikailag és gondolatilag megragadott tengelye így ki tudott szakadni az iskolás vagy a hagyományos színházi keretek közül, túlfejlődött a korábbi, olykor kissé merev formákon, melyek a művelődést a szórakozással összekapcsolták, és egy nyitott, korszerű színházi műhely forrásává változott, (gy lett a gondolati program olyan művészi kelesztővé, amely mind eszközeiben, mind színházformáiban, mind pedig közönségkapcsolataiban is a jövő felé mutat. Nem tartom véletlennek, hogy a Gyulán sikerre vitt művek esetenként feltűnnek a budapesti és vidéki színházak „téli" programján is, és az előadások olykor visszanyúlnak a Gyulán kikísérletezett rendezési-színpadi megoldásokhoz. Bizonyára lesz utóélete az 1978-as év-nagy művészi eseményének, Székely János Caligula helytartója című drámája előadásának is. Szórakoztatás, vita, tűnődésre csábító történelemábrázolás, formai kísérletezés, a színház falainak merész kibővítése, együtt és egyszerre - merész program, és a tizenöt év munkájára visszatekintve valljuk meg: nem is egyszerű feladat. Főként, ha felidézzük nyári színházbajárási szokásaink elég sokáig divatosnak tekintett formáit. Néhány rangos nyári vállalkozástól - pl. Szegedi Szabadtéri Játékok, Szentendre — eltekintve, egy időre, sajnos, elég jelentős teret hódított az igények leszállítása, a könnyű műfaj színvonalcsökkentése, a „nyár van, lazítsunk!" jelszó nevében elkövetett ízlésrontás. Gyula azonban akkor is vállalta a maga színvonalas, művészetre koncentráló programját, mikor ez a lappangó törekvés még erősödőben volt. Következetessége, újítóképessége volt a záloga annak, hogy túlélje ezt a „környezeti ártalmat”, vagyis a nyári játékok másutt fellépő, értékcsökkentéssel érvelő konkurrenciáját. Bebizonyította, amit voltaképp mindig sejtettünk, de nézőszámokkal, igazán sikeres produkciókkal alátámasztani annak idején ritkán tudtunk: a nyári néző nem cserél lelket, voltaképp ugyanaz marad, aki más évszakokban is kultúrát keres és ha szórakozni akar, nyáron sem nyúl az olcsóbb, kulturális-művészi tekintetben leértékelt áru felé, hanem arra vonzódik, ahol színvonallal, gondolattól szikrázó poénnal vagy értékesen érdekes megoldásokkal találkozik. Gyula, a nyári játékok lassú, de biztosan kiépülő értékgazdagodásával bebizonyította, hogy a „nyári néző” is felnőtté, igényesebbé vált, értékválasztása, látványigénye, gondolatéhsége már nem tud mit kezdeni a haknival, a csak szórakozást kínáló műsorokkal. De mindezt a gyulai várszínház csak úgy tudta bebizonyítani, hogy a nyári játékok nevű hangszeren egy műfajban, szemléletben, színi formákban rendkívül széles skálát választott magának s következetesen ragaszkodott az érdekesség és a művészi szín-