Katona Ferencz (szerk.): Állami Déryné Színház 1951 - 1975 (Budapest, 1975)
Fejezetek az Állami Déryné Színház történetéből
12 Színház a Hamlet előadásával, akkor foglalta össze a színház főrendezője, Kertész László a Népszavában megjelent cikkében a felmerült problémákat, mondván: Ez az előadás „meglehetősen nagy port vert fel. És nemcsak az út porát, amely hűségesen kavarog az együttes országjáró buszának nyomán. ... Hét év előtt, a Rómeó és Júlia bemutatásakor sokan azt kérdezték furcsálló, kétkedő hangon: van ennek értelme? — Értik ezt falun? Túl magasra emelik a mércét. — Mások úgy vélték, nemcsak a falunak, a Déryné Színháznak sem való Shakespeare ... De elfelejtkeznek Shakespeare lényegéről. Nagy tévedés például azt hinni, hogy az egészséges ösztönnel nevető falusi néző elrontja a drámai feszültséget, ha „elkomolytalanodik". Szó sincs róla. Ahogy Hamlet Yorick koponyájához nyúl — csenddé komolyodik a nevetés, elmélyülten figyelővé a tekintet. A Shakespeare-t lakkozóknak, a falutól (vagy a falut tőle?) féltőknek vissza kellene gondolniuk, milyen is volt a Shakespeare-ősbemutatók színhelye és közönsége... Nem lehetetlen, hogy a mai magyar falu színházi közönsége sokkal közelebb áll Shakespeare színházához, mint azok a finnyás lelkek, akik kétségbe vonják a falusiak érettségét az ilyen művek befogadására”. Mert hiszen az a közönség, amely már az 50-es évek elején sikerre vitte, tárt szívvel fogadta Moliére-t, egy évtizedre rá — együtt fejlődve az ország egész kulturális életével — készséges befogadója lett a legnagyobb remekműveknek is, bármikor keletkeztek is azok. Ezt bizonyították a színház egyéb klasszikus előadásai is. A visszhang azonos volt (hogy a szerzői ábécében menjünk), s néhány érdekesebb produkcióról emlékezzünk meg: Beaumarchais A sevillai borbélyánál éppúgy, mint Goldoni Két úr szolgája esetében, vagy amikor Lope de Vegát, A kertész kutyáját játszották, Machiavelli Mandragóráját, de Osztrovszkij súlyosabb műveinél is (Erdő, Karrier, Vihar); sokan tapsoltak, amikor Schiller Don Carlos vagy az Ármány és szerelem című tragédiája került színre. Végül, de nem utolsósorban emlékezzünk meg a színház egyik legnagyobb művészi vállalkozásáról ebben a kategóriában: két Szophoklész-tragédia színre viteléről. Közülük 1962—63-ban az Antigoné (amely címszereplőjének, Kassai Ilonának Kossuth-díjat hozott), 1973-ban pedig az Élektra járta be az országot. A klasszikusokkal végzett munka egyik legszebb dicséretét Kodály Zoltán leveléből olvashatta a színház együttese, amikor is az alábbi sorok jutottak el hozzájuk a Hamlet bemutatója alkalmával: „Igen tisztelt Igazgató úr! A Déryné Színház Hamlet-előadása nagy meglepetés volt számomra. Az egyes szereplők, az összjáték, és a rendezés együtt, arra a megjegyzése késztetett, hogy meg lehetnénk elégedve, ha mindent ilyen minőségben tudnánk a népnek nyújtani, amit nekik nyújtanunk keli. Tisztelettel: Kodály Zoltán." De a magyar klasszikusok is sorra szóhoz jutottak az aprónál apróbb színpadokon. Katona Bánk bánját több mint 50 ezren látták, a Csongor és Tündét és Az ember tragédiáját egyenként harmincezernél többen. És melléjük sorakozott szinte az egész magyar drámairodalom: Bródy A tanítónő, Csiky Mákvirágok, Heltai A néma levente, Jókai Gazdag szegények. Molnár Delila, Liliom, Olympia, és persze A Pál utcai fiúk, Móricz Légy jó mindhalálig, Ludas Matyi, Nem élhetek muzsikaszó nélkül és Sári bíró, Szigligeti pedig A cigány, a sokszor játszott Liliomfi, A mama és A szökött katona című darabjaival. Érdemes felfigyelni azonban a színház egy sajátos dramaturgiai vonására, éppen a magyar irodalom színpadi megismertetésének területén. Arra tudniillik, hogy valószínűleg minden más színháznál gyakoribb módon fordult a dramatizálás, az adaptáció eszközéhez s a legtöbb esetben igen nagy közönségsikerrel. Lett légyen az az Egri csillagok, vagy A lámpás (Gárdonyi Géza művei), vagy a szinte legtöbbet játszott Jókai, akinek a regényei közül Az aranyember kétfajta dramatizálásban is, azonkívül az És mégis mozog a föld, a Fekete gyémántok. A kőszívű ember fiai, A lőcsei fehér asszony, a Mire megvénülünk, a Rab Ráby, a Szegény gazdagok, A szerelem bolondjai, a Szeretve mind a vérpadig és Az új földesúr került dramatizálásra, vagy Kosztolányi Édes Anna című
