Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)
Fejezetek a miskolci színészet történetéből
fejlődött. Ez a helyi fellendülés megtalálta kapcsolatát a fővárossal és a főváros favorizált színházépítészével, Vágó Lászlóval. A 20-as évekre az épület ismét megérett a tatarozásra. A végül is megvalósított átalakítás egyike volt a Hodobay-féle városvezetés látványos és panamagyanús építkezéseinek. A korszerűsítés gondolata Vágó László egy 1910-ről datált levelének a tanúsága szerint már 1909-ben felmerült, kivitelezésére azonban a közbejött háború és infláció miatt csak 1925-ben került sor. A terveket és a költségvetést Vágó készítette. A munka elvégzésére pályázott Medgyaszay István is, a XX. századi magyar építészet egyik irányadó úttörője. A megbízást Vágó nyerte el. Vágó az első világháború előtt testvérével, Józseffel együtt szintén az akkor avantgarde, szeceszsziós törekvések egyik számottevő képviselője, a 20-as évekre azonban egyre inkább érvényesülnek munkáin a nagypolgárság körében térhódító neobarokk törekvések. 1918—19 körül Magyarország legnagyobb színházi részvénytársaságával, az Unió Színházüzemi Részvénytársasággal működik együtt. Terveket készített a budapesti Király Színház, az Új Színház, a Magyar Színház, a Revü (később Blaha Lujza) Színház, a Városi Színház átalakítására. Az Unió Rt. szinte valamennyi színházának tervezésében és átépítésében részt vett. Jellemző, hogy vidéki vállalkozásai egybeesnek az Unió Rt. felbomlásával (1925. május 16.), mint ahogy az is, hogy a miskolci városvezetés is éppen őt bízza meg a tervek elkészítésével. A költségvetés elkészülte után Sebestyén Géza színigazgató felajánlotta, hogy tizenkét évi törlesztés engedélyezése esetén magára vállalja az építés összes költségeit, ha a város újabb tizenkét évre meghosszabbítja társulatának működési engedélyét. Ezt a város elutasította, s úgy döntött, hogy közvetlenül finanszírozza az átépítést. Pályázati kiírás nélkül bízta meg a vállalkozót - Árva Pált - a kivitelezéssel, s a költségekre hivatkozva leszállította a színház természetbeni járandóságait (mint pl. fűtés, világítás). A munka négy hónap alatt el is készült, de legalább 1000 millióval többe került az előirányzottnál, s több építési-tervezési hiba is világossá vált - pl. hogy a páholyokból alig látszott a színpad. A Magyar Színházi Intézet tulajdonában levő eredeti tervrajzok és az újjáépítés előtti állapotot rögzítő földszinti alaprajz tanúsága szerint az átépítés elsősorban a férőhelyek számának növelésére, a társadalmi érintkezés funkcióját szolgáló helyiségek megteremtésére és „reprezentatív” kialakítására törekedett - igen ésszerű átcsoportosításokkal, oly módon, hogy mind a kaszinó, mind pedig a színházat körülölelő boltsorok és bérletek érdekeit a legkevésbé zavarja. Vágó utólagosan beépített födéméi és különösen az új lépcsőrendszerek nehéz feladatok elé állították a felszabadulás utáni át9 építés vezetőit. Vágó 1910-es levele ismeretében úgy tűnik, hogy az átalakítást, 1925-ben, az abban lefektetett alapelveknek megfelelően eszközölte; tehát a régi elrendezéshez viszonyítva feláldozott a mai Déryné utcára eső oldalon egy boltot, és a felette levő kaszinói szobát, viszont teljesen különválasztotta a szimbiózisban élő kaszinót és színházat, gyarapította a helyek számát immár 770 férőhelyre, az adott térségen belül korszerűsítette a közlekedést, a ruhatári forgalmat, büfé és „promenád” területekkel, s az előcsarnok és a nézőtér „barokkizálásával” megteremtette a városi polgárság társas érintkezésének méltó színhelyét. A színház alapvetően klasszicista, timpanonos, portikuszos homlokzata lényegében döntő változás nélkül vészelte át az átalakításokat. A mennyezetet Hende Vince freskói díszítették. 1949 augusztus elsejével a Népművelési Minisztérium az ország valamennyi színházát állami kezelésbe vette. Az államosítás vidéken is döntő fordulatot jelentett, a teljes újjászervezés eredményeként hat állandó társulat jött létre. Az első központok Miskolcon, Pécsett, Debrecenben, Győrött, Szegeden és Szolnok-Kecskeméten alakultak ki. Majd tovább bővült a vidéki hálózat állandó színházakkal és a vidéki városi színházak, valamint az Állami Faluszínház tájelőadásaival. A háborút Miskolcon a színház épülete komoly megrongálódások nélkül vészelte át, gyökeres átalakítására és korszerűsítésére 1957-1959 között került sor. Az átalakítást viták előzték meg: új színház épüljön-e, vagy a régi teljes korszerűsítésével és átépítésével teremtsék meg az új miskolci színészet minden tekintetben korszerű, kulturált otthonát. Jogosan szólt az átépítés mellett — tehát a költségkülönbségeknél is döntőbben -, hogy mind városképi, mind műemléki szempontból meg kellett tartani a Cassano-féle klasszicista színházépületet. Valóban, a színház, arányos homlokzatával a város egyik legjellegzetesebb műemléke, s az ország legrégibb, ma is fennálló színháza. Az átépítés és korszerűsítés eredményeként pedig ebben a múlt színháztörténetét ismerő épületben valóban modern és korszerű színpadi törekvések megvalósításának feltételei teremtődtek meg. Az épület átalakításának kérdése a legszorosabban összefüggött az egész színháztömb rendezési tervével. E tervet a Magyar Építőművész Szövetség mesteriskolájában Bene László készítette, a színház átépítésének terveit pedig Bene László és ifj. Horváth Béla, a Miskolci Tervező Iroda és a KÖZTI. Az átépítés lehetőségeit a Cassano-féle legrégibb és feltétlenül megtartandó részek, valamint a Vágó László-féle átépítés teremtette feltételek határozták meg. Az átépítés elsőrendű esztétikai célkitűzése a klasszicista részek és az újabb, majd a mostani legújabb átépítések és kiegészítések ossz-
