Katona Ferenc (szerk.): Miskolci Nemzeti Színház 1823 - 1973 - (Budapest, 1973)

Fejezetek a miskolci színészet történetéből

A téli állomás kijelölésénél döntő érv volt mindig a színház fűthetősége, bár az is közrejátszott, hogy a város érdeklődő közönsége meg tudta-e tölteni hónapokon át a színházat, itt időzött aztán legtovább a társulat, s itt nyílt mód arra, hogy a már meglevő műsort végleg kialakítsák, teljessé tegyék. Ezt nemcsak a hosszú egy helyben tartózkodás, hanem a téliesített színházak viszonylag jobb felszereltsége, a kedvezőbb próbafeltételek is lehetővé tették. Az évad vége felé új bemutatókra azután már ritkán - csak valami nem várt kedvezőtlen körülmény közrejátszása folytán - került sor, s nyár folyamán az ősszel és télen betanult darabokat tűzték műsorra. A felügyeletet pedig továbbra is a városok színibizottságai gyakorolták.

Az újonnan alakult miskolci színikerület első jelentős igazgatója Bállá Kálmán volt. 1904 őszén nyerte el a koncessziót. Igazgatásának első évéből művészi szempontból két esemény említésre méltó. Mindkettő Somlay Artúr nevéhez fűződik. A Vígszínházból ambíciói kielégítetlensége folytán elszerződött színész két nagy szerepet játszik el Baliánál. Ibsen Kísértetek c. darabjának Osvaldjával mutatkozik be, s pár hónapra rá eljátssza a Hamletet. Hogy milyennek képzelte Hamletet, arról szóljon ő maga: „Törődött, tanulásban görnyedt testű ember ez a Hamlet, nem pedig daliás termetű úr, jól fésült és kisütött parókás bácsi . . . nem büszke, mint egy spanyol grand, hanem egy magába zárkózott, semmit sem elsiető, töprengő, érdeklődő ember. . . Van még egy momentuma a szerepnek, amelyet nagy körültekintéssel és figyelemmel kell megérzékíteni — az úgynevezett nagy monológ . .. Ha már van, azt úgy kell elmondani, hogy a gondolkodás képét nyújtsa ... az olyan ember, aki ilyeneket mond mint Hamlet, az gondolkodni is szokott fölötte.”

Bállá Lear királyt ad ifjúsági előadásban, a Tündér Ilonát karácsonykor ingyen a gyerekeknek, s bemutatja a legfrissebb operetteket is. Mégis egyre erősödnek ellene a támadások, főleg a színibizottság részéről. Egyik védekező leveléből érdemes idéznünk is: „Elismerem azt, hogy egyes tagjaimat nem mutattam be időben képességük és tehetségüknek megfelelő szerepben; — ennek oka azonban, hogy a Nagys. Elnök Úr kedvében akartam járni, midőn a tartalmasabb drámai és nehezebb fajsúlyú operettet a műsorról száműztem —, mert a Nagys. Elnök Ür ezeket több ízben kifogásolta - hivatkozva a közönség általános ízlésére.” Ezek után nem csoda, ha a színház bérletét továbbra nem ő, hanem egy ifjú pályázó, Palágyi Lajos kapta meg.

Palágyi egyéniségében szerencsésen ötvöződött az átélt művészi alakításhoz szükséges alázat, s a vezetéshez nélkülözhetetlen határozottság és céltudatosság. Műveltségének, lényeglátó képességének mindkét minőségben hasznát vette.

15

Vagyoni helyzete pedig módot adott arra, hogy magas színvonalú művészi programmal induljon, s attól majd csak a háború idején kényszerüljön eltérni.

1907-ben, az ő működése idején ünnepelték meg a második kőszínház fennállásának 50 éves évfordulóját. Ez alkalomból fényes ünnepi előadást rendezett, s szerepelt a műsorban — az alkalmi szavalatok, zeneszámok mellett — Obernyik Brankovics György c. szomorújátéka.

Volt azonban vonzása a hétköznapi előadásoknak is. Különösen olyankor, amikor a társulat kedvenc színésznője, a tehetséges Szohner Olga lépett színpadra. Gárdonyi Fehér Anna c. darabjának bemutatójáról — melynek ő volt a címszereplője — azt írta a kritika, hogy „vidéki színháznak fővárosi előadása volt”. E mellett rendre műsorra kerültek Molnár Ferenc és Heltai Jenő legnépszerűbb darabjai is (Az ördög, Naftalin, Bernât).

Nagy vállalkozása volt Palágyinak Az ember tragédiájának színre vitele, amelynél meg kellett küzdenie egy századvégi sikertelen bemutató emlékével is. Az előadásra a fényes kiállítás volt jellemző, Eszterházy Miklós monumentális díszleteinek mását rendelték meg a Népszínházból. Palágyi sikerrel játszotta Lucifert, s társulatának vezető tagjai - Vécsei Ilona és Stella Gyula — voltak a partnerei.

Azonban még Palágyi igényes törekvései mellett is csupán évi 5—6 produkció az, amely igazán művészi értéket képvisel; például az 1912—13-as évadban Hebbel Juditja, Daudet Saphója, Bródy Dadája és Molière Tudós nőkje lehet említésre méltó, s az évi működést figyelembe véve, ez bizony nem túl sok. így azután nem is csoda, ha a helyi Színházi Újság kritikusa „A színművészet dekadenciája” címen cikkezik. Hibáztatja a drámaírókat, külföldieket és magyarokat, sekélyes terméssel vádolva őket. Úgy ír, mint aki nem is tud arról, hogy a polgári drámairodalom nagyjainak, Ibsennek, Shaw-nak és Csehovnak a darabjait idegen színpadokon már sikerrel játsszák. Hibáztatja a közönséget is, mint amelyik mindig hajlik az olcsóbb, igénytelenebb szórakozásra, amint azt kínálják neki.

1914 nyarán kitört a világháború. Számos színház el sem kezdte az új szezont. Ahol pedig játszanak, mint Miskolcon is, ott nagyrészt alkalmi és hazafias darabokat mutatnak be. A színészek között napi gyakorlattá válik az első sebesültek szórakoztatása. A háború második évében pedig már ők sem kerülhetik el a behívásokat, főleg nem a kevésbé híres vidékiek. A csonka társulatok kénytelenek rövidített évaddal dolgozni, s ebből következően csökkentett gázsival beérni. Amint egyre sűrűbben érkeznek a sebesültszállítmányok, az emberek rádöbbennek a valóságra, kezdenek kételkedni a háború gyors és győzelmes befejezésében. A közönség menekülni