Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)

Eszközei

Azáltal is éreztette a távlatot saját maga és az ábrá­zolandó színpadi figura között, hogy sosem merült el egyetlen érzésbe, állapotba. Korszerűen divatos meghatá­rozással élve: szerepének, jelenetének, előadói számának egy-egy csúcspontján elidegenít. Kinéz a szerepből, ki­tekint belőle, megnyitva ezzel a kilátást más összefüggé­sekre, jelezve a távolságot közte és az alakítandó fi­gura között. Nem vagyok azonos — mondják ezek a kika­csintások — csak ma estére vállalkoztam ennek a szerep­nek a tolmácsolására. Ezzel a távolságteremtéssel emelke­dik felül a sokszor kétségesen értelmes helyzeteken, meg­kérdőjelezhető librettószituációkon. Mimikái ,,félré”-i kritikai távolságba helyezik a szerepet. Belemegy a játékba, elfogadja a szerep kínálta szi­tuációt. De csak egy darabig. S amikor a néző leginkább belefeledkezett, és olyannak fogadta el, amilyennek mu­tatkozott előtte, egyetlen piciny gesztussal vagy grimasz­­szal kizökkenti, visszanyerve így önmaga fölényének mél­tóságát. Ezt játsszuk ma, de nem ez a valóság! Ügy te­szünk, mintha igaz volna, de tudjuk, hogy csak játék! Ez színpadi magatartásának esztétikája. IV

Next

/
Oldalképek
Tartalom