Molnár Gál Péter: Honthy Hanna és kora - Százezrek színháza 3. (Budapest, 1967)

A mítosz civilben

allűr nincs benne. Okos, értelmes, szórakoztató, memóriája kikezdhetetlenül biztos, természetes humora van. Társaságban olyan, mint egy híres professzor felesége vagy egy miniszterfeleség. Valamivel még természetesebb is. Nem esik a divatos színészek betegségébe: nem akar minduntalan magáról hallani és beszélni. Ha mégis régi szerepei kerülnek szóba, hangja negédes regiszterekbe csap át, és szerepszerűen emlékezik a múltra.

Öltöztetőnője, Eta, nagyságos fejedelemasszonynak szólítja. Ez a címzés jellegzetes színházi ambivalencia. Egyszerre van benne szemtelen tiszteletadás és szeretetteli csipkelődés. Viccből mondja, de komolyan gondolja, vagy fordítva: egyre megy. A lényeg az, hogy aki mondja és aki elfogadja, hogy neki mondják: egyformán tudják, hogy nem igaz, de érzik a megszólítás igazságát. S ez a színház lényege is. Azé a színjátszásé, ami nappal is folytatódik.

Émelyítőek azok a kispolgári misztifikálások, amikor a hősszerelmest magánéletében is asszony- és leányszívek szériatipróinak igyekeznek feltüntetni, amikor a többgyermekes naiváról azt hiszik, hogy hétköznap délelőttönként hódolóinak virágcsokrétáit nyesegeti. A színház este tízkor (legkésőbb tizenegykor) befejeződik, és nem a magánéletben kell eljátszani a színházat. A tehetségtelenség jellegzetes vonása, ha egy színész az életben játssza el azt a szerepet vagy szerepkört, amit a színpadon kellene.

Mégis, lehetetlen büntetlenül évtizedeken át ugyanazt alakítani. A néző lassanként a színpadi alakot azonosítani fogja a maszktalannal és Phaedrát bevásárlás közben is tragikusan fenségesnek fogja látni. Ez persze természetes. A néző nem akarja megtörni a színházi illúziót. Folytatja önkéntelenül is a színpadi mesét, és kiterjeszti az utcára, a hétköznapokra. Déryné ír valami olyasfélét a naplójában, hogy a színész lehetőleg ne mutatkozzék napközben az utcán, ne leshessék meg hétköznapi teendői között, ne lehessen színpadon kívül találkozni vele. A nézőnek hinnie kell abban, mert hinni akar, hogy az a személy, aki a színpadról szól hozzá: kiválasztott és különleges személy. Ezért azt a képet, amit tőle a színházban kapott, ráruházza az életben is, visszaadja a színésznek olyanképpen, hogy rákényszeríti.

16