VII. Színházi Világnap 1968. március 27. (Budapest, 1968)

VIL SZÍNHÁZI világnap

1968. március 27. MIGUEL ANGEL ASTURIAS az 1967. évi irodalmi Nobel-dijas ÜZENETE

Mindenünnen, ahol valaha szinház létezett, szavak maradtak ránk: részei a halhatatlan párbeszédnek, amelyet az ember az istenekkel, a világgal és önmagával folytat. A színházban az évszázadok nyelve, számos viszontagság után, ismét a tömegekkel való kapcsolat legemberibb, legközvetlenebb, hatékony és termékeny eszközévé válik.

Liturgia, szakrális szertartás, a teremtés szinjátéka vagy irodalmi műfaj: mindez szinház volt és szinház marad - vagyis egyesek számára üres fecsegés és illúzió, mások számára az erkölcsök tökéletesedésének útja, varázslat és valóság; és minden ember számára - álom.

Jómagam az ezeréves szinházi hagyománnyal rendelkező és most épp feltámadőban levő kultúrák egyikét, a guatemalai maya kultúrát képviselem. Es itt most nem az obszidián kések képét idézem, amely az emberi sziveket izzóvá hevitette, hanem a hősi szinház nagyszabású előadásainak pillanatait - a tollak, csengetyük és a füst táncait, amelyeket az örökkévalóság vésett kőbe: a mitikus játékokat, egész népek látomásos vigalmait, amikor napokon és heteken át folyt a tánc, mig csak a részvevők össze nem roskadtak a kimerültségtől és az álmosságtól.

E világ talajáról próbálok üzenni most én, más égitestek fia, a szinpadi csoda alkotóinak, mecénásainak és nézőinek:

5