Staud Géza: A rendezés titkai - Százezrek színháza 4. (Budapest, 1967)

A rendező hangszere: a színész

nyila tkozási módját szoktuk rajta érteni, vagyis azoknak a sajátságoknak az összességét, amelyek megkülönböztetik egy másik kortól és másik művésztől.

Egy mai darab előadásának stílusát nagy általánosságban meghatározza a mai életforma, az élő szokások, a mindennapi érintkezés konvenciói, az éppen uralkodó divat, szóhasználat és beszédmodor. Ezen belül azonban az egyes írók sajátos kifejezésmódját is érzékelhetővé kell tenni, s egy Dürrenmatt-darab meg egy Tennessee Williams-dráma előadása között színpadi szempontból is lényeges stiláris eltéréseknek kell mutatkozniuk.

Az előadás stílusproblémáit még bonyolultabbá teszi az a körülmény, hogy a darabok műfaja is külön stílusváltozatot képvisel. Más színpadi stílust kíván egy tragédia, mást egy vígjáték és bohózat. A tragédiák előadásait többnyire méltóságteljes és leegyszerűsített mozgás, a beszédnek emelkedett pátosza és kimért tempója jellemzi, ami az egésznek bizonyos stilizáltságot kölcsönöz. Ezzel szemben a vígjáték színei világosabbak, irama gyorsabban pergő, a szereplők beszéde és mozgása könnyedebb. S mivel a színpadi műfajok változata igen nagy, a rendezőnek rendkívül fejlett minőségérzékkel kell rendelkeznie, hogy az árnyalati különbségeket is meg tudja valósítani az előadásban.

A műfaj tisztázásának már a rendezői munka legelején meg kell történnie, mert ez a rendező számára nem egyszerű elméleti kérdés, hanem a gyakorlati megvalósításnak, az írott darab színpadi áttételének az alapja.

Az író a műfajban a tartalmat határozza meg, s a műfaji jelleg megváltoztatása a darab mondanivalóját torzítja el. Ezért pl. ha az író által vígjátéknak minősített darabot bohózatként adjuk elő a színházban, az író szándéka ellen cselekszünk és meghamisítjuk a darabot. A műfaji probléma tehát alapvető tartalmi kérdés, s vele kapcsolatban nincs helye a rendezői szabadságnak.

38