Rátonyi Róbert: Az operett csillagai. II. - Százezrek színháza 6. (Budapest, 1967)

nészi munkának, hogyan rajzolja meg ennek az agya- 1 ágyúit vén szamárnak élethű portréját. Frissen járja a polkát, de amikor táncosnője előtt meghajol, összecsuklik és alig tudj felkelni. Gőgös pénzére és hatalmára, szenilis anélkül, hogy szánalmassá válna. Groteszk anélkül, hogy túlzásba esnék, A korlátolt butaságnak és a korlátolt önhittségnek olyan skáláját mutatja be, hogy ötleteiben szinte kifogyhatatlannak látszik. Ö maga így vall erről az alakításáról:

,yBasil figurájával csak azt a hatást akartam a közönségre gyakorolni, amit a darab egészének mondanivalója megengedett. Túlmenni a figura karikírozásával öncélúság lett volna. Nem mindegy, hogy min nevetnek! Célom az volt, hogy mindent, egyéni játékaimat is a mondanivalónak vessem alá. Nem szabad szerepeinket a darabból kilógva öncélúan játszani. Ezt összeegyeztethetetlennek tartom a reális operettjátszással!”

Feleki Kamill fenti nyilatkozatából kiderül, hogy mennyire az igaz művészek fajtájából való. Minden kiváló adottságával, nagyszerű tánctudásával, behízelgő hangjával, sokszínű karakterizáló képességével azért küzd, hogy a helyzetből, a jellemből, az emberből fakadjon a komikum.

A Csárdáskirálynő fopincérének megformálása valóságos színészi bravúr. Egy-egy szavával, egy-egy mozdulatával a „régi” operettbe új színészi eszközökkel, a modern színjátszás minden követelményét megvalósítva varázsolja elénk Miska figuráját.

Sokan szeretnék tudni, mi ennek a varázsnak a titka? A válasz egyszerű:

Felekit a színház érdekli, nemcsak a szerep! A műfaj jövőjéért harcol, nemcsak önmagáért! Az egész problémát látja, nemcsak egy-egy részletét...

Kossuth-díját a szocialista realista művészet terén elért kiváló eredményeiért kapta. Kevés művész szerzett annyi megbecsülést az operettműfajnak, mint Feleki Kamill.

61