Székely György (szerk.): 175 éves a magyar színjátszás (Budapest, 1965)

volt vándorszínész is: Megyeri és Kántorné, Egressy Gábor, a Lendvay-pár, Déryné, Fáncsy, Szentpéteri, Barta és László József. Az ő vállukra nehezedett az a feladat, hogy egy állandó színházban vívják meg a magyar nyelv színpadi létjogosultságának döntő csatáját. A műsor legértékesebb része három tendenciát egyesített: bemutatta a világirodalom klasszikusait, a kortársi világirodalmat, és otthont adott a régi és új magyar drámairodalomnak. Ebben a Korszakban virágzott ki új műfajként a népszínmű, amely a magyar népdallal széles tömegeket vonzott és még szociális problémák felvetésére is vállalkozott.

A szabadságharc bukásával a Nemzeti Színház, amely gyermekkorát épphogy megérte, válságos helyzetbe került, elsősorban, ami eredeti célkitűzését illeti. A kiegyezést megelőző évtizedben Molnár György Budai Népszínháza ütött meg széles körökben népszerű hangot a „Hazafiság a nemzetiségnek" felirattal új programot hirdető épületében. A kiegyezés után polgári színjáték kul-BUDAI NÉPSZÍNHÁZ

túra bontakozhatott ki: Szigligeti szakszerű igazgatása alapjain Paulay Ede a Nemzeti Színház második jelentős együttesét építette ki, bemutatta a Csongor és Tündét és Az ember tragédiáját. Az igények fejlődése hozta magával, hogy 1884-ben, az Operaház épületének elkészültekor a Nemzetiből kivált az opera és önálló fejlődésnek indult. A század utolsó évtizedeiben sorra épültek állandó vidéki kőszínházaink: 1865. Debrecen, 1883. Szeged, 1895. Pécs, 1896. Kecskemét, 1908. Veszprém, 1911. Kaposvár.