Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Működéstani cikkgyűjtemény (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 7., Budapest, 1964)
Kouril tanulmányaiból: A szcenográfus munkamódszere, a darab szcenográfiai elemzése, a szcenográfia elméleti kérdései
ugyan jobban ki lehet bontakoztatni a táj kompozícióját, de egy kis szinpadon is létrehozhatunk olyan kivágást, amely elég meggyőző és érthető lesz. Minden a kompozicióbeli leleményességtől függ. Az elméleti példa szemléltetően megmutatja az utat, hogyan kell megoldani a különféle eseteket. Minden művésznek önmagának kell gondolkodnia, majd vita során kell a drámai mii környezet- és életképzetét kifejteni, összehasonlítani és megállapodni egy közös elképzelésben. Utána elkülönülten, de egyazon irányban fognak tovább dolgozni. Amennyiben munkájuk találkozik a célnál, a bemutató előadásnál, akkor a szinészek számára a diszletek, a képzőművészek számára pedig a szinészi munka követelményei nem fognak meglepetéseket okozni. Az egészet egy kompozícióba fogja összehangolni a rendező szervező keze és szelleme, amelyben a képzőművészeti munka alátámasztja és segiti a szinészi munkát. Az általánosan ismert tényt, hogy a színpadnak három kiterjedése van, látszatra nem szükséges különösképpen hangsúlyozni. Jóllehet kétség nem fér hozzá, a szinházi gyakorlatban mégis gyakran figyelmen kivül hagyják. Az alkotó sietségben, a mindent megmentő szinpadi varázsra való hagyatkozásban, amely a kartont márvánnyá, a vásznat pedig a legdrágább és legszebb tapétákká vagy értékes fák gazdag koronáivá változtatják, a szinpadi "hamisság" gyakori és szégyenkezés nélküli alkalmazásában, a leggyakrabban elvész a szinpad mély sége és csak a portál két mérete marad meg. Rámutattam a szinpadtérnek és a diszletnek alaprajzi és magasságbeli tagolásában a valósággal való összefüggésére. Ez az összefüggés felfedi számunkra, mi mindenre kell a képzőművésznek gondolnia, amikor a szinpadon teret ábrázol. E kompozíciós módszer általános elveit a következőkben foglalhatjuk össze: tudjuk, hogy a feladatok két csoportra oszlanak, intérieurre és exterieurre, belső térre és tájra. A padlóig terjedő szabad kilátás példái az exter leur ök közé, a zárt, vagy körös-körül fák koronáival is határolt szabad terek, az intér ieurök közé tartoznak. A szcenográfus általában ugy kezd munkához, hogy legelőször is kétszerháromszor elolvassa magának a darabot és kijelöli a tér mindazon dolgait és tényezőit, amelyekről a szövegben közvetlenül szólnak. Megállapítja a társadalom történeti fejlődésének időszakát, amelyben a cselekmény játszódik. Tanulmányozza általában a kor jellegét, a lakáskörülményeket, a belső térségek használatát, a napi életet, a táj és a nép tipikus jegyeit. Legelőször megrajzoljuk a ház, a legfőbb tartozékok alaprajzát. Majd újból elolvassuk a darabot, magunk elé képzelve a szereplők életét a választott vagy előirt környezetben. Mindezt megvitatjuk a színészekkel és a rendezővel (eredeti darabok bemutatása alkalmával lehetőleg a szerzővel is), hogy ezekről az alapvető dolgokról kialakult elképzeléseink azonosuljanak. Ez feltételezi a szinház valamennyi dolgozójának a szcenográfussal való szoros kapcsolatát. Ezután az épület, a táj képét ugy korrigáljuk, hogy az eredmény a legjobban megfeleljen a darabbeli életnek. Végül megválasztjuk a kivágást; ezzel megszabjuk az alapot a szinpadtér kompozíciójához és meghatározzuk a néző betekintési irányát oly módon, ahogyan erre nézve már megállapodtunk. Ezután megszerkesztjük a díszlet és a szinpadtér perspektíváját, a szerint az elv szerint, hogy a horizont az álló szinész szemmagassága és a reliefhez szükséges távolság által adott. A horizont magasságát a legkisebb szinpadokon mindig az álló szinész szemmagasságával
