Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)

szellemesen filigránaal diszitett és gemmákkal vagy intagliákkal kiegészített tük. Az ékszertipusok az ókorban is változtak, természetesen az ornamentációban vagy a diszités módszereiben. Elsó tekintetre eltérnek egymástól az európai Görögország egyes görög műhelyeinek ékszerei, a kisázsiai Görögországban vagy a Pekete tenger partvidékén levő műhelyekben készült ékszerektől. A római birodalom bukása után megváltozott az ékszerek típusa és stilusa is. Az ókori Róma érthetően sokat vett át - mint a kultúra más ágazataiban is - a görög ékszermivességtől, hozzáadva a saját pompázatosság utáni vágyát, a diszek csoportosítására vonatkozó érzékét. A győztes barbárok magukkal hozták uj sajátos Ízlésüket és diszitési technikájukat. Különleges színes stilus alakult ki, amelyben egyetlen ékszeren többféle diszitési technika jutott érvényre, mint a filigrán, a granuláció, a niello, a tauzia, a rovás-metszés vagy az üveg- illetőleg drágakőillusztráció. A barbár területek un. meroe ékszerei azt igazolják, hogy készítőik különösen kedvelték az állatmottvumokat, amelyeket a kapcsokon is felfedezhetünk. Az érthetően stilizált sas-alaku kapocs, amelynek testét tarka email födte, rendkívül hatásos kiegészítője volt a szabadon átvetett palástnak. Az ó-szláv ékszerekről és a fejedelmi időszak ékszereiről elképzelést azok a sirokban talált leletek nyújtottak, amelyek az utóbbi években Morvaország déli részén kerültek napvilágra. Arany, kerek pitykék, az un. gombok, továbbá a köralaku ruhakapcsoló lapocskák, aranyozott végek és a különféle övek foglalatai és fegyverrészek a többi szláv népekkel való kapcsolatra mutatnak az ékszerek tekintetében, amelyeket a helyszínen készítettek azok a műhelyek, amelyeknek kivitelezési módja azonos az akkori kiváló északitáliai, un. lombardiai ékszermivesekével. A vésett ornamentika mellett, amelyet gyakran a granuláció nehézkes technikájával végeztek,jelentkeznek a lovas, a "könyörgő" figurális motívumai is. Az olyan ékszerekkel való díszítésben rejlő kedvtelésnek, amelyek nem voltak egyúttal használati tárgyak is, mint amilyenek pl. a csattok, főként a bizánci császári udvar hódolt. Erre vonatkozó bizonyítékokat a ravennai San Vitale templom remek mo-