Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)

A jelenlegi szinpadi művészetnek - az egésznek és közelebbről a képzőművészetnek - megvannak az alkotóval szemben támasztott követelményei: a feladatokat már nem lehet a régi díszletekkel és a szufita-lámpákkal teljesíteni, ahogy az husz vagy harminc évvel ezelőtt megfelelt /nem vesszük tekintetbe az un. avantgardisták előretöréseit, akik a konvencióval szembeni akkori szembehelyezkedésükkel utat törtek az uj felé/. A szinpadi kiállításnak térjellegűnek kell lennie: a színész jelenléte /három dimenziós/ leleplezi a festett kulissza felületi hazugságát, ami főként a reflektorok és kisülő csövek intenzív fehér fényében észrevehető. Ez a fény az első égők, illetve az olaj lámpák sárgásvörös fényétől eltérő. A szinpadi képzőművészet alkalmazott művészet s komoly tényezővé vált; a térséget anyaggal és fénnyel dolgozták ki és ezeken keresztül válik az alkalmazott művészet képzőművészeti alkotássá, ami a realitás visszaverődése, természetesen azé, amelyet a költő-, drámaíró előir és amely megfelel a valóság képének, amelynek a szinpadravitelen belüli megvalósítására a színészi és rendezési művészettel együtt törekszik. A XX. században itt újra életre kelnek a térszerűen és plasztikusan megoldott szinpadi kiállításra irányuló röneszánsz törekvések, amint ez Serlio, Leonardo da Vinci és más alkotók müveiből ismeretes. Akkor szintén az anyaggal éa fénnyel megoldott térszerü színpadra törekedtek; csupán későbben a barokk színház szűkítette le a szinpadi művészetet a festett kép illuziószerüségére és egészen századunkig beérte vele. A darab környezetét mesterien kimunkált detailu olyan anyaggal kell kifejezni, amely jellemző. E detail szükségessége a színpadon uj anyagokat kényszerit ki; ezekről és a színházi gyakorlatban elért eredményekről később szólunk. Döntő feladatot kezd játszani és a jövőben fog is játszani a fény. A különböző sugárzásokat felfedező századunkban nem csupán eszközzé válik, amely a nézőnek lehetővé teszi a látást, de lassan elnyeri az anyag és a szinpadi kinetika eszközének funkcióját is. A XX. században a fénytechnika fejlődésével megszületett az uj színházi műfaj is, a fényszinház. Ebben az alkotó történésben más rendeltetése is van a szcenográfiának, amely a röneszánsz idején történt keletkezése óta óriási fejlődésen ment át s a színház fejlődésével együtt emelkedett vagy hanyatlott.