Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 3. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 4., Budapest, 1961)
nek, a magunkba és a mát előkészítő apák szemébe nézését* Kivételt talán csupán a harmadik: felvonás és az utóhang közötti átmenet képez, ahol a pontszerűen megvilágított Olga Vancurová mögötti sötét színpadon a műszakilag igénytelen kellékváltozás bizonyára a műszak hibája következtében tul hosszadalmas és igy zavarja a színészi akció kicsengését. A fénnyel végzett munkamódszerek szellemes és hatékony kombinációja, amelyekre Kolár hagyományszerüen összpontosít a szinpadi megoldásai során, ez alkalommal azonban magán hordja az egységesség hiányát, a színpadi stilizálás fokán és funkciójában ellentmondásoktól terhelt. A horizonton a megtoldott átvilágítás és az emlékezési jelenetekben /fotográfiák, levelek, anyagok/ a dokumentumazerübb vetítések közötti kapcsolat tartalmilag gazdag Összhangban van a rendezés irányzatával és egy tárgyi sikon mozog. Más vetítések persze külsőleges effektus-kifejező stilizációkat használnak, úgyhogy itt ellentét keletkezik az előadás képzőművészeti összetevőjében, ami kétségtelenül hátrányára van a gondolat kicsengésének. A jelmezek a vetítések többségének tárgyi megoldásaihoz alkalmazkodnak, Igyekeznek megjelölni a jelenetek jellemeit és egész hangulatát. Ez alkalommal azonban a jelmezek sem érik el Kolár legjobb szcenikai munkáinak szinvonalat. A legnagyobb fogyatékosság azonban a térség kialakításában, felépítésében van. Kolár tisztában van a szlovák szcenográfia mai helyzetével, amely a színpadnak egészen a horizontig való kiürítése időszaka után a színpad valamiféle uj megtöltésére törekszik, ami növelné a színész lehetőségeit. Ennek ellenére képzőművészeti megoldása közelebb áll azokhoz a régebbi munkáihoz, amelyek gyakran a festőileg hatékony horizont-vetitésre szorítkoztak, mint a ^alódi térfelépítéshez. A valóban céltudatosan és hatásosan felépített térségben végzett vetités kérdéseivel való kiegyezés érthetően még Kolár előtt áll. Zdenek Pavel, a zsilinai színház képzőművésze, a martini Hadsereg Színházban együttműködött Pavel Rimsky rendezővel, Alexander Cason "Hét kiáltás a tengeren" c. darabjának szinpadraviteiében. Az inszcenálók helyesen ragadták meg Cason drámájának költői különlegességeit - az álom és valóság találkozásának drámai jelentőségét. Innen nőnek ki egyes, talán felesleges szövegbeli átdolgozások /Nyina/, továbbá a szerző által előirt luxuskabinnak képzőművészeti térséggé átalakítása, amely metafo-