Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

ben viszont a mennyezet közelében elhelyezett kifuvató nyilasokból már jóval nagyobb sebességgel kell a levegőt kiáramoltatni,ha azt akarjuk, hogy a hátsó sorokban ülő nézők is friss levegőhöz juthassanak. Fentebb ismertettük a szinház hátfalából irányított sugárzó szellőzést, amely azonban a színpadról nem valósitható meg, mivel ilyen esetben a levegő hátulról éppen a nézőkön keresztül térne vissza és igy a léghuzat elkerülhetetlenné válna. Ehhez járul még az is, hogy az ember arca kevésbé érzékeny a léghuzat iránt, mint a tarkója. Ezt a megoldást tehát aligha minősíthet jük elfogadható megoldásnak. Levegőadagolás az oldalfalakból /lásd a 9.ábrát/ A levegőt ugyancsak különféle kilépési sebességgel kell a nézőtér légkörébe juttatni,ha azt akarjuk, hogy a szélén és a középen ülő nézők egyaránt friss levegőhöz jussanak. A levegő befuvási távolságát ugy kell meghatározni, nehogy a nézőtér közepén a kétoldalról befuvott levegő hatására örvény - vagy léghuzat jelenségek léphessenek fel. Ha a kifuvó nyilasokat /illetve az odavezető csatornákat/ a szinház oldalfalain helyezik el, a célszerű elrendezés és felületi kiképzés elsősorban áz építész részéről követel komoly áldozatokat. Ezenkívül még azt is megemlíthetjük, hogy ha a kifuvó nyilasokat nem elég magasan helyezik el, akkor a szélen ülő nézők állandó léghuzatot éreznek. Levegőadagolás a székek alól /lásd a 10.ábrát/ A fent felsorolt nehézségek, mégpedig mind a szellőzéstechnikai, mind az akusztikai, építészeti és megvilágítás technikai bonyodalmakat okozó egyéb nehéssógek elmaradnak abban az esetben, ha a levegőt a nézőtéri széksorok alól vezetik be. A bevezetett friss levegőnek teljes egészében át kell mosnia a nézők tartózkodási területét* ez pedig ebben az esetben