Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

lásra és a betanulásra. Ugyanakkor, midőn mindenütt elfogadott szokás a külön tartott megvilágítási próba, az akusztikai próbák ma még egyenesen ritkaságnak számítanak. És ha tartanak is ilyen próbákat, akkor mindössze arra szorítkoznak, hogy úgynevezett "szinpadi zenét" vigyenek be a cselekménybe, amelyet színdaraboknál többé-kevésbé illuzió-fokozó elemként használnak fel. Ezzel azonban még távolról sem használták ki azokat a műszaki lehetőségeket, amelyek a hangtorzitás, a sztereo-hang, az elektromos uton előállított hangok és a modern elektro-akusztika egyéb alkalmazása révén megteremthetők. Sajnálattal kell megállapítanunk, hogy a film és a televízió ezen a vonalon messze megelőzte a színházat. Eddigi fejtegetéseink esetleg olyan megállapítást válthatnak ki, hogy témánk apróságokon alapul. Erre azt válaszolhatjuk, hogy éppen az apróságok határozzák meg a szinházi előadás minőségét és cssz-hatását. Nem a sztár, hanem az együttes a döntő. Ugyanez a helyzet a technikában is. Nem a forgószínpad, nem a kiállítási költségek, hanem a műszakilag és technikailag jól kidolgozott kis részletek összessége idézi elő azt az illúziót, amelyet ma még "szinpadi csodának" minős i the tünk. Az elmondott követelmények objektiv előfeltételei - legalább is a német színházakban - rendszerint rendelkezésre állnak, mégpedig a pénzügyi alapoktól,a műszaki berendezésektől és a próbaidőktől függetlenül. Ami a pénzügyi fedezetet, a műszaki berendezéseket és a próbaidőt illeti, megállapíthatjuk, hogy a német színházakban mindez nagyobb mértékben áll rendelkezésre, mint más országokban. Ezzel szemben viszont néha hiányoznak a személyi előfeltételek. Ennek oka abban rejlik, hogy az előadás műszaki kialakitóját gyakran nem veszik igénybe elegendő mértékben az alkotó tevékenység kialakítására irányuló teendők során, részben azonban maguk a műszakiak sem kapcsolódnak be kellő mértékben, talán azért, mivel nincs elég idejük /napi szinházi "üzem" működtetése megakadályozza őket a gondolkodásban, a kísérletezgetésben, a találékonyabbá válásban/, részben pedig talán azért, mivel kevés érdeklődést tanúsítanak az összteljesítmény iránt, hiszen a napi rutin-tevékenység túlságosan igénybeveszi őket. Véleményünk szerint szinpadtechnikusainknak sokkal több alkalmat kell adni arra, hogy más színpadokon tartott előadásokat nézzenek meg és szabad napjaikat továbbképzésre használják fel. A gyakorlatban