Dr. Taródi-Nagy Béla szerk.: Szcenográfia 2. (Színpad és közönség. Működéstani könyvtár 2., Budapest, 1960)

tást váltott ki akkor, ami dőn a színészek a szinpad teljes szélességében eltávolodva egymástól játszottak. A rendezés a Shakespearenél szokásos mellék jelenetekét ugy oldotta meg, hogy nyilt szinen válaszfüggönyt bocsátott le. /A vázlatrajzon ezt "közjátékfüggöny" megjelöléssel tüntetjük fel./ Ezt a függönyt erős alapozó festékkel látták el ugy, hogy bizonyos mértékig hangzáróvá vált. Ennek eredményeképpen az emiitett közbenső jelenetek során minden utánhangzás hirtelenül eltűnt és a beszéd, valamennyi néző számára, világosan, pontosan vált érthetővé. A figyelmes szemlélő ily módon kézzelfogható bizonyítékot kapott arra, hogy a fő jelenetekben észlelt akusztikai zavarok kizárólag a szinpadtérből származtak. A 3.ábra jól szemlélteti, hogy a visszhang keletkezéséhez a szinpadon bizonyos minimális méretelamek kell rendelkezésre állni ok. Az 1.esetben az S hangforrás csupán 5 méter távolságban van a hangvisszaverő faltól. A H hallgató a hangot egyszer közvetlenül az "a" vonalon érzékeli, másodszor pedig a b+c uton visszavert hangként jut fülébe. S' jelenti a hangforrás helyének tükörképét, amely valamennyi visszavert hangsugárra a látszólagos kiindulási helyet jelenti. Tekintettel arra, hogy az emberi fül 3.ábra Sematikus konstrukciók a hallható .visszhang előfeltételeinek ábrázolásához