MAGYAR SZÍNPAD 1891-1892 (1. évfolyam 1-8. sz., 2. évfolyam 1-7. sz.)
1891-10-05 / 2. szám
9 MAGYA K SZINPAD. A temetés. Olyan szép, impozáns és megható volt Molnár György temetése, mintha maga rendezte volna az öreg hisztrió, a kit a rendezés művészetében láttunk csak igazán nagynak. Virágos ravatalát megilletődött szívvel állották körül pályatársai és tisztelői, künn a halottas ház környékén pedig százával tolongott a fővárosi nép, a melyet nemcsak a kíváncsiság vitt oda, hanem az a tudat is, hogy tartozik kegyeletével a sokat hányt-vetett művésznek, a kinek oly nagy idő óta nem font koszorút. A ravatal ott állott a vas-utczai szegényes lakásban, a hol utolsó napjait szenvedte végig a boldogult. A koporsó fekete deszkája alig látszott ki a virágok közül, a mikkel telehintették a nemzeti és népszínház igazgatóságai, a fővárosi három müintézet és az országos szinészegyesület tagjai, az opera és nemzeti színház intendánsa, a szinészeti gyakorlóiskola növendékei, az aradi, kassai és szegedi színtársulatok s a régi barátok, ismerősök közül Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Bérezik Árpád és mások. Négy órakor levitték a koporsót az udvarra, a hol a megboldogultnak tiz öreg honvédtársa állott melléje diszörségül. Köréje csoportosultak Paulay Ede és Évva Lajos igazgatókkal a nemzeti és népszinliéz tagjai is, továbbá a szinészeti gyakorló iskola és a szinész-akadémia növendékei, az opera tagjai közül is többen, továbbá a halott barátai és tisztelői közül Rákosi Jenő, Bérezik Árpád és még sokan mások is. A gyászszertartást Szász Károly püspök végezte, megható beszéddel búcsúztatván el a halottat, a kinek folytonos küzdés volt az élete. Küzdöttél, úgymond, a viharokkal, melyek ezer akadályt gördítettek nemes dicsvágyad, magas czéljaid elérése elé. De te, mint a viharoknak, ugy a közönynek sem hajtottad meg derekadat s lelépve a világot jelentő deszkákról, más iskolát alkottál a művészetnek s az általad állított oltár tüzét végpislogásáig tápláltad ajkaid elfogyó lehelletével. . . Most már elfogyott a lélekzeted s te lehajtottad fejedet a koporsó párnájára." A búcsúztató elhangzása után a nemzeti színház és a népszínház énekkara néhány gyászdalt énekelt, s a mikor elnémultak a végső akkordok is, rátették a koporsót a hatlovas gyászkocsira, a mely a Sándorutczán, muzeum-köruton és kerepesi-uton keresztül vitte ki a temetőbe. A nemzeti színház előtt megállapodott a menet s Mihály fi Károly, a színház tagja, e szavakkal buesuzott el Molnár Györgytől: Nyugodni tért egy ürömben, fájdalomban, küzdelemben, dicsőségben és csalódásban gazdag élet után. . . Mert valóban küzdelem, dicsőség és csalódás volt egész élete. Még mint ifjú hazájáért küzdött és a szabad>ágért. Mint férfi művészi eszméinek megvalósításáért küzdött: ez eszméknek áldozta fel egész életét s éppen ez volt tragikuma. Ez eszmékhez való szenvedélyes ragaszkodása volt forrása minden erényének és minden tévedésének. E ragaszkodásának köszönhette tagadhatlanul fényes sikereit, s ez a ragaszkodás sodoita öt ez intézetnél elfoglalt diszes állásáról oda, a hol életét befejezte, a hol a szegénységgel és a nyomorral kellett megküzdenie. E küzdelemben volt a legnagyobb. A népszínház előtt Lukácsy Sándor mondott rövid búcsúztatót, a szinészegyesület palotájánál pedig Bényey István mondta a következő beszédet: „Szent az érzet sziveinkben", midőn a halottnak végtisztességért megjelenünk, aki nagy útra távozik körünkből oda, a honnan nincs többé visszatérés. E nagy útnak, melyre a halál kényszerűé azt is kinek hideg tetemét kisérjük, veszünk bucsut mi is az orsz. szinészegyesület nevében attól a férfiútól a ki három évtizeden át kiváló tagja, úttörő démonja és zászlóvivője volt a honi nyelvet, irodalmat és közművelődést terjesztő nemzeti szinművészetünknek és mint ilyen hathatósan segité előbbre az ügyet, melynek szolgalatában összetört és kiszenvedett. Ha voltak hibái emberi gyöngesége i nemcsak a színpadon de az életbee is tragikusan meglakolt, és megszenvedett. S az élettel leszámolva, midőn porhüvelye oda költöz a hol többé „nem fáj semmi": mi csuk erényeit, munkássága eredményeit tekinthetjük, melyekért, ha megkoszorúzzuk: kötelességszerüleg csak is érdemeit méltányoljuk. Ilyenek pedig vannak és azok maradandó becsüek. Az ő tevékenysége egykor iránytadó, utmutató volt; példányképül szolgált sokaknak, a kik nyomdokain haladva előbbre vitték a zászlót, a melyen „a hazafiság és nemzetiségnek* jelszavak buzdítván beszakították az utódokat a tovább haladásra. A budai kis népszínház, melynek létesítése ezelőtt épen 30 esztendővel leginkább Molnár György érdeme nagy dolgokat eredményezett. Oly tér foglalás volt az színészetünk számára, melyen tovább haladtunk és építettünk és a melynek alapkövénél már utána jött intézetek alapköveit is leraktuk. Oly érdem ez s ez az övé, melyért emléke színészetünk történetében megérdemli az örök életet és tiszteletet. Ez kisérje sírjába és ez maradjon fenn számára. Nyugodjál tehát békével nemes Bánk, hős C o r i o 1 á n, töprengő Hamlet, kétségbeesett Lear; csendes otthonodban, a hol többé nem háborgat s nem zavarja álmodat sem az aggodalom sem a nyomor. „Isten hozzád — ha már el kell vállnunk. A távolban sem felejtünk el soha!" A sirnál P ó s a Lajos, a költő beszélt szépen, meghatóan. Bilincstördelö lelked, nagyobb volt, mint a mennyit elbírhat a göröngy. Ez volt a te magasztos tragikumod. Titáni küzdelemben koszorút kötöttél homlokodra, de a sors vihara folyton ott zúgott a fejed körül, tépdeste koszorúdat, ásta lassan-lassan sírodat s a tépett babérleveleket beszórta sirod mélyébe, hogy még ott lenn is folytathasd merész álmaidat. Tán még a föld alatt is megmozdul karod, mint akkor ifjúságod virágában, a magyar szabadság védelmére. Tán még poraidban is küzdesz a nemzeti szellem föllángolásáért, a magyar színészet dicsőségeért. Igen, igen! küzdesz, harczolsz, mert példád rálehel a tünő nemzedékekre, rajongást, lelkesedést fakaszt sziveikben az örök szép, örök jó, örök igaz diadalának kivivására. Áldás e koporsóra, mely eltakar elölünk, áldás e sirra, melynek hantjai rád borulnak, Molnár György, hazánk nagy halottja!. . . Még az öreg Vasvári Kovács József mondott zokogástól elfojtott hangon néhány szót, aztán ráborult a sírhalom Molnár György koporsójára. Magyar színészek.*) Nyújtson babért minden nép művészének : Borostyán illet meg. magyar színészek! Ki volt ez ország első katonája, Első honvédünk ? a rongyos szinész ! Harczolt. dicstelen élihalálra szánva, övé, ki soh'se gondolt megadásra, Az érdemből az oroszláni rész ! Félszázadot söpört el az enyészet, Mióta Árpád először fölébredt ; S látá faját korcsnak, kivetkezetten, Vén gyermekül, ki nyelvét csak dadogja. S kinek harsány szaván ébredt a szellem, S kelt öntudat az önfeledt nemzetben ? Magyarnak lenni vajh ki tanította? S egy százada, hogy istened feledve. Ült szégyenteljes éj, oh hon, szemedre, S az idegen mint vampyr szívta véred! Idegen istent oltárán imádván : Hazánk nemtőiért szivünk nem érzett, S kiknek csapásin dőlt meg a rut bálvány? Koldusbotukkal törték szét színészek ! Komédia színésznek a világ csak, S egész világa : ha komédiázhat. Nyomor, lenézés mit nagyjaitoknak! Játék vala, s egy a komoly csupán : I'j létet adui régi nagy napoknak. S lombját kicsalni koldus vándorbotnak. Mely hősök egy istápja harez után. S mely árad a dicsőség illatából, Meddig ringatja őket égi mámor? Egy perezben nyílik, s hervad el virága! I>e nyúgodt a szív, bár művök' túléljék, S előbb ér véget a taps, mint a pálya: Nevüknek a nemzet megőrzi fényét, S a már eltüntet tisztább fényben látja. Él mint leszállt nap emléke az éjben, Lendvay, Bartha, emlékünk szemében, Az ég övék, ha napjok le is áldoz, S utódnak vígasz, küldjön bár feledve. S bár a babér gyümölcsöt soha sem hoz: Eljő n nép, áldozni hamvaikhoz, Mert nagyjuinkban él nevünk örökre ! *) Mutatvány Bartók Lajosnak „Kégi lant" ciimű nemrég megjelent kötetéből.
