Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

megmutatja az ok—okozati összefüggések teljes szövevényét, amelyben a társadalom mindig jelentős, sőt döntő szerepet játszik. És itt van, amiért a realizmust annyi támadás érte az utóbbi negyven-ötven évben; mert a magánszféra és a társadalmi szféra közt tátongó szakadékot nem tudta könnyed eleganciával áthidalni. Az expresszionizmus, amely hátat fordított a lélektanilag hiteles ábrázolásmódnak, s helyette társadalmi erőket vitt színre, ugyanezért mondott csődöt. És ez az oka annak is, hogy manapság annyi gyenge dráma születik. Az utóbbi tíz év drámái kizárólag a pszichológia jegyében fogantak, s íróik úgyszólván meg sem kísérelték bemutatni a szereplők társadalmi szerepét vagy társadalmi konfliktusait. Világos, hogy ezért a hanyatlásért azok a felelősek, akik hátat fordítanak a társadalomnak, amikor pedig nyilvánvaló, hogy az emberiség sorsa a társadalmi szférában dől el.

Végül arról beszélnék, mennyire reménytelen az a másik, divatos áramlat, amely a tiszta költőiséget keresi. Körülbelül annyira, mintha mondjuk almafa nélkül akarnánk almát termeszteni. Ennek az irányzatnak a képviselői ugyanis éppen ott keresik a költészetet, ahol soha nem fogják megtalálni - a különösben és az erotikusban, tehát a magánélet legszemélyesebb területein, így születtek meg a cselekmény nélküli „hangulatdrámák". Hatásuk olyan kellemes, mint mondjuk egy erdei sétáé, amelybe gondjaink elől menekülünk. Ezért is olyan népszerűek. Egy szóval sem mondom, hogy meg kell vetnünk az effajta darabokat - végül is művészi alkotások. Csupán arról van szó, hogy nagy műveket, tragikus műveket nem lehet ösztönösen, improvizatív módon megírni. Megvan az improvizációnak is a maga bája, amikor az egyik akkord hozza magával a másikat, de igazi, magasrendű művészetről csak akkor beszélhetünk, ha a művészi alkotás tárgya az ember helye a világban. A dráma ilyen magasrendű műfaj, erről a témáról pedig nem lehet vaktában írni.

Mi sem jellemzi jobban ezeket a „hangulatdrámákat", mint a személytelenség — mintha azt akarnák elhitetni velünk, hogy nemcsak cselekményük, de szerzőjük sincs. Arról akarják meggyőzni a nézőt, hogy a darabbeli történések nem egy tudatosan megszerkesztett eseménysor részei, mint például Ibsen vagy Shakespeare drámáiban, vagy a görögöknél, hanem minden csak úgy magától történik.

95