Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

I.

pedés nálunk is az öregedés jele? A csöndnek és a légyzümmögésnek e korszakai talán már azt jelzik, hogy túl vagyunk az ifjúságunkon? Az ifjúságunkon, azaz Shaw-n, O'Neillen, Ibsenen és mind a nagyokon, akik az igazi művészet örök nagy kérdését feszegették minden művükben - hogy mit tehetünk, ha emberibb, igazabb életet akarunk élni?

Ez a „japániság" Hollywoodot már régen meghódította: a film már nem is más, mint bizonyos dolgok alig álcázott örökös ismételgetése. Győzött a prakticizmus, győzött a „showman". Mammon és a terméketlenség frigyre lépett, leköszörülték a produkció bántó éleit, lenyesegették egyéni hajtásait, és addig görgették látványos útjaikon, míg sikerült megalkotniuk a tökéletes kört, azaz a nagy nullát.

Azt hiszem, ugyanez a malom őrölt a színházakban is, csak kevésbé feltűnően, mert itt nincs nagy vállalat, amely ránk kényszeríthetné a játékszabályait. Megvan viszont a rettegésnek ugyanaz a légköre, egy tudatosan vagy ösztönösen elfogadott hivatalos irányvonal, a hangulatok és magatartásformák elfogadható vagy elfogadhatatlan, de szentesített együttese. Ennek pedig - ha több nem is — egy szomorú következménye mindenképpen van: ma már veszedelmes dolog merni, és ami még rosszabb, veszedelmes

nem kellően prakticistának lenni. Nem csupán a politikáról beszé*

lek. Újságírók végeztek nemrégiben felmérést egyetemi hallgatók között, és arra a megdöbbentő eredményre jutottak, hogy a diákok teljesen közömbösek a vallás, a politika, az irodalom és minden egyéb iránt. A gazdag, hatalmas és irigyelt amerikai nép — úgy látszik — megkukult.

Igaz, „showmanjeink" mindig voltak, de mellettük mindig ott voltak azok a lázadók is, akik rá akarták tukmálni másokra a világról alkotott egyéni véleményüket. Vajon hol vannak most? Vagy tökéletes és általános a boldogság? Az amerikaiak komolyan azt képzelik, hogy egy életre megoldódott minden problémájuk? És ha nem így van, ha vannak olyan gyötrő kérdések, melyek emésztik a lelkeket otthon, az utcán, a földalattin, akkor meg hol vannak azok a drámák, amelyek minderről tudósítanak?

A drámaírók vagy süketen mennek el ezek mellett a kérdések mellett — amit nem hiszek —, vagy félnek színpadra vinni őket. Ha valóban erről van szó, akkor le kell mondanunk még a legkönnyebb színházi műfajokról, a melodrámáról, a bohózatról is.

40