Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

szolgálhat, hogy az ember halála más, mint az állat pusztulása; s azt hiszem, ez a lényeges a halálon aratott győzelem felfogásában. Mert egy hivő társadalomban a halál jellege bizonyíthatja a lélek létezését, és kifejtheti a lélek halhatatlanságát. Egy világi társadalomban talán nehezebb érzékelhető módon alátámasztani az ilyen győzelmet, de fordítva, az a szükségszerűség, hogy az ember emberségéről nagyobb bizonyságot kell tenni, reálisabbá teszi ezt a győzelmet is. Nyilvánvaló, hogy egy társadalomban, melyben a helyes életmód tekintetében alapvető véleménykülönbségek vannak, nehezen képzelhető el azonos felfogás arról, hogyan kell meghalni, és hiúságok hiúsága túlzott fontosságot tulajdonítani élet vagy halál kérdésének.

Nem a tragikum meghatározása előtti meghajlás következménye, hogy Willy Lomant, ha megtört is a szíve, öröm hatja át, mikor a vég felé közeledik, hanem egyszerűen jelleméről való felfogásom parancsolta rám ezt az örömet, és én magam is valami ujjongásfélét éreztem. Jellemének fogalmaival kifejezve roppant jelentős dolog jutott tudomására, éspedig az, hogy fia szereti, megcsókolta és megbocsátott neki. Ezzel megvetette létének, más szóval apaságának alapját, amely felé mindig törekedett, s amit e pillanatig nem tudott elérni. Hogy képtelen ezt a győzelmet szíve mélyébe fogadni, s éppen ezzel zárul be számára a kör, ez kergeti a halálba — ez bűnének ára, mert olyan teljesen odaadta magát a hamis méltóság tévhitének, és a hamis pénz annyira megtestesítette gondolatvilágában a sikert, hogy létét csak azzal bizonyíthatja, hogy „hatalomhoz" juttatja utódait: a biztosítási kötvény árán kiárusítja utolsó kollekcióját, önmagát.

Itt kell elismernem, hogy egy dologban rosszul számítottam. Miközben a darabot írtam, nem fogtam fel, hogy a világon oly sok ember nem látja tisztán, vagy nem akarja elismerni, mennyire hiábavaló sok élet — holott ezt tisztázottnak véltem —, s ilyenformán nem remélhettem, hogy megvigasztalhatom a nézőközönséget hősöm halála miatt. Azt sem fogtam fel, mily kevés emberre hat az a tény, hogy Willy tulajdonképpen igen bátor lélek, aki nem áll meg félúton, hanem a végsőkig hajtja álmát és önmagát. Végül azt hittem, világos, sőt nyilvánvaló, hogy ez az ember nem tompa agyú szörnyeteg, aki vakon rohan a vesztébe.

Nincs szükség rá, hogy Willy védőjeként álljak egy esküdtszék elé, mely abban dönt, ki tragikus hős és ki nem. Csak megjegyzem.

134