Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

tetődőnek tartottam, amikor a darabot írtam. Most is a leleplező szerepét öltöttem magamra, de semmiképpen sem volt szabad összekapcsolnom eleve össze nem tartozó tényeket: csakis valaha létező képeket, eseményeket, összeütközéseket, hangulatokat és tudattöredékeket alkalmazhattam. Darabomat — a formából is látható — valamiféle bizalom jellemezte, sőt naivitás, gyermeki hit, mely nagyrészt abból a feltevésemből fakadt, hogy a nézőközönség lényegileg azonos velem. Ha szavakba foglalhattam volna, ahogyan a közönség reagál a darabra, az nem így hangzik: „Mi történik ezután és miért?", hanem inkább ilyesféleképpen: ,,No, istenem, hát persze!"

Bizonyos értelemben minden dráma az igazságszolgáltatásnak egy fajtája, és itt a darab némely részének az ügyész szerepét, másnak viszont a védelemét kell betöltenie; teljes egészében pedig a dráma maga a törvény. Az Édes fiaim akaratom ellenére állítja, sőt hirdeti, hogy megformált, hogy író írta, író építette fel. Az ügynök halála eredeti szándékom szerint ugyanezt hirdette, de mérhetetlenül hevesebben, váratlanabb, nyíltabban tudatos módon. Willy Loman nem csak érezteti, nem csak céloz arra, hogy erejének és magamentésének végére ért. Alig tölt öt percet a színen, mikor ezt ki is mondja; nem fokozatosan halad a fiával való végzetes összeütközés felé, hanem egy célzás beledobja a látszólag nyugodt felszín kellős közepében, és Willy nyilvánvalóan viaskodik ezzel a konfliktussal kezdettől fogva. A darab zárómomentuma kezdettől fogva kimondatott, és az első jelenettől kezdve mindvégig erről van szó. Az ügynök halálának első jelenetében annyi tárul fel, hogy elegendő volna egy egész darab kitöltéséhez, s más drámai formában fokozatosan fejlődne, visszafogódna, és engedne a feszültségből. Ki akartam nyilvánítani, hogy ezt a darabot művész hozta létre. De amit hirdet, az természeténél fogva teljesen „művészieden", és bevallottan stratégia nélküli; nem volt szabad semmit, egyetlen momentumot sem visszafogni, amely megnyilvánul az életben, még azon az áron sem, hogy a feszültség elvész. A darabot a jelenetek szokványos előkészítésével kellett létrehoznom, s belevinnem — sőt még keresnem is — mindazt, ami valamennyi figurában ellentmond a dráma igazságszolgáltatásban elfoglalt helyzetének. A darabot a bizonyosság egyetlen szilárd darabkájával kezdtem, s ez az volt, hogy Lomannak végeznie kell magával. Magam sem voltam tisztában az úttal, amelyet befut,

124