Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)

II.

függések tárultak fel az agyamban, olyan összefüggések, amelyek nem oldották ugyan meg az Akinek minden sikerült problémáját, de ma már úgy hiszem, lehetővé tették két utána következő darabom megírását, s ezenkívül is sok mindent ennek köszönhetek. Arra jöttem rá, anélkül hogy a részleteket kidolgoztam volna, hogy a két szereplőnek, akik előző vázlataimban barátok, most logikusan két testvérré, egy apának két fiává kell átalakulniok. Ha akkor mindezt tudtam volna, amit ma, sok fáradságtól és gondtól megkímélhettem volna magam. Lehetetlen volt felépíteni a drámát, mert a felszínre került sztori éppen csak érintette a mélyében nyugvó drámai magot, amelyet a szerző szinte öntudatlanul próbált megírni. De miközben megírtam az apa—fiú kapcsolatot, a fiú igyekezetét kötődés létrehozására, az érzelmeknek olyan kiteljesedése jött létre bennem, amit azelőtt sohasem ismertem; óriás erejű crescendóba lendültem, szinte kézzelfoghatóan. Az Édes fiam kritikus pontja alakult ki bennem akkor, holott csak három évvel később írtam meg a darabot; és kisarjadtak Az ügynök halála gyökerei is.

Az Édes fiaim ban többfajta erő tükröződése és kifejezése ölt formát, melyek közül csak néhány volt bennem tudatos. Mindenek - fölött arra törekedtem, hogy racionálisan írjak, úgy, hogy a darab tartalmát teljesen műveletlen embernek is elmondhassam, s a felismerés szikráját csaljam a szemébe. Tulajdonképpen korábbi darabjaim ellen azt a súlyos vádat alakítottam ki magamban, hogy egyszerű, józan gongolkodású embereknek semmi értelmeset nem mondanak. Mindig szerelmese voltam a csodás meglepetéseknek. Annak a csodának, hogy az emberekből meg a dolgokból az lesz, ami lett. És ezt a csodát akartam megfogni az Akinek minden sikerült ben, ezt próbáltam színpadra vinni, ezt próbáltam megírni, csakhogy a csoda cserbenhagyott, és így nem tehettem mást, mint amit tettem. Megkerestem az okot és a következményt, a szilárdan összefogott cselekményt, a valósághoz hű tényeket, az alakok közötti kapcsolatok geometriáját, és leküzdöttem a vágyat, hogy nyersen megmondjam, amit akarok, kivéve akkor, ha azt a szereplők szájába lehetett adnom — más szóval úgy akartam felbocsátani a csodát, mint valami ködöt, légnemű anyagot, gőzfelhőt a kialakuló, kérlelhetetlen összeütközésben, a tényleges és pszichológiai konfliktusban. Visszatértem a csodák nagy könyvéhez, A Karamazov testvérekhez, és rátaláltam arra,

113

I