Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
hogy el is lobbanjon a színen. De egyenesen a tárgyra térve, a mi színházunk inkább a kiforratlan formákra, mint a felnőtt kor elemző módszerére törekszik. Ez nem arra való hely, hogy dicsérjek vagy gáncsoljak, de úgy hiszem, pártatlan bíró csakis arra a megállapításra juthat, hogy az elmúlt évitzedben létrejött komoly drámai műveket értelmileg csakúgy, minta tényleges megvilágítást tekintve, szórt fényben írták meg és vitték színre. Azt hiszik, ha az író a darabjával bármit „bizonyítani" szándékozik, valahogy nem egészen tisztességes dolgot művel, törekvése vitán felül ellentétes a művészettel, faragatlanságra vall, s még inkább így van ez, ha darabjával nyilvánvalóan társadalmi momentumra igyekszik rávilágítani. Egy amerikai kritikus ki is fejti, hogy a színház látogatottsága azért olyan gyér - a mozi és a televízió közönségéhez viszonyítva -, mert elriasztották a színháztól a tömegeket azokkal a darabokkal, amelyek prédikálnak a színpadról. Természetesen ez sem új a nap alatt. Valamirevaló drámaíró akárhányszor beleütközhetett ebbe a tévhitbe, hiszen a drámaírótól mindenkor zokon vették és zokon veszik még a szándékát is annak, hogy tanítson. Csakhogy még soha senki nem talált kielégítő magyarázatot arra, miképpen oldható meg, hogy egy drámaíró mondanivalója jelentős és magasrendű legyen, s mégse próbálkozzék tanítással; önmagában véve egy drámai téma kitűzése kétségkívül azt jelenti, hogy az író meghatározott szemszögből kiválasztja az élet bizonyos jelenségeit, másokat viszont mellőz, s azt képzelni,hogy szenvtelenül lehet drámát írni, ugyanaz, mint feltételezni, hogy akadhat ember, aki a szerelemben szenvtelen marad. Sohasem az a kérdés, megengedhető-e az írónak, hogy tanítson a darabjával, hanem az, hogy művészet-e, amit létrehoz, s e tekintetben a perdöntő kritérium — félretéve a színpadtechnikai szempontokat — egyes-egyedül az, hogy milyen szenvedéllyel tanít. Gyorsan hozzáfűzöm - bár nyilvánvaló -, hogy a művészi értékelés nem történhet aszerint, vajon tanítása helytálló-e vagy sem. De végképp félrevezető és téves azt állítani, hogy belső ellentmondás áll fenn a darab művészi értéke és filozófiai vagy társadalmi célzatossága között. Nem azért mondom ezt, mintha többre tartanám a tanító célzatú drámát: egyes-egyedül azért, mert meghajtok az alkotóművészet természete előtt. A művészi alkotásokat nem egy egész világot átfogó látókörű felsőbbrendű lény nyújtja le nekünk az Olümposzról. Ha ez így lenne, a dráma 110
