Miller, Arthur: Drámaíró, színház, társadalom (színházi írások) - Korszerű színház (Budapest, 1984)
II.
né, elégedetlenségünk, sőt csalódásunk okozója lehet. Egyszóval: ha a szokványos utcai öltözetben jelenik meg, realizmust várunk. A dráma tehát vagy teljes jellemformálással ad teljes választ az élet közös kérdéseire, vagy a teljes választ egy szűkebb kérdéscsoportra adott válaszokkal helyettesíti, amelyek nem annyira „általános emberiek" vagy „igaziak", mint inkább jelképül szolgálnak a teljes feleletnek. A feltett kérdések és az elhangzó válaszok természete, nem pedig az alkalmazott nyelv — vers, aszfaltnyelv vagy színtelen próza - dönti el, hogy a darab stílusában realista vagy nem realista. Mikor tehát stílusról beszélek, többek közt ezt a különleges viszonyt szeretném tisztázni. Ebben az értelemben Shakespeare tragédiái a realizmus családjában tartozók, Aiszkhülosz és Szophoklész tragédiái nem. Macbethről és Hamletról jóval többet tudunk — az adott drámákban játszott szerepüktől eltekintve —, mint amennyi Oidipusz király felől vagy Strindberg drámáinak hősei-hősnői felől akár csak sejthető. Más szóval ha egy dráma homlokterében inkább a hős pályafutása, mint indítékainak részletezése áll, közelebb jutottunk a nem realista stílusokhoz — és viszont. Ezt az egy tulajdonságot döntőnek és visszavonhatatlannak tartom az egyik vagy másik stílus kialakulása szempontjából. A dráma stílusa és színrevitelének módja között szerves és nem személyes-szeszélyes a kapcsolat. E kötet első két darabja azzal a szándékkal íródott és került színre, hogy az élet közös kérdései közül a lehető legtöbbre adjon választ. A salemi boszorkányok, a Két hétfő emléke és a Pillantás a hídról már nem ezzel a szándékkal készült, s ennyiben el is térnek a realizmustól. Ugyancsak döntően befolyásolja a stílust az idő értelmezése és kezelése a darabban. Általánosságban szólva, ahol a drámai idő nyomon követi az órák, napok, hónapok természetes múlását, a stílus szükségképp realisztikus irányban alakul. Ahol azonban a cselekmény felszabadultságában a következmények egy pillanat alatt érnek meg, mikor pedig az életben, mondjuk egy év is el kellene hozzá, a nem realista stílusok felé nyílik út. A természetes idő kényszeréből persze valami kevéssé minden drámának szabadulnia kell: lehetetlen volna, hogy emberek a való életben napokig-hónapokig-évekig egyetlen témának megfelelően viselkedjenek és beszéljenek. Épp ezért minden dráma halomra dönti, és szűk határai közt újraépíti a való élet eseményeit. Ahogy 103
